Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - Cselényi István: Nyitott közösség munkálása
hárman összejönnek az „ő nevében”, azaz a hitben. Ez az együttlét sem végcél azonban, csak eszköz, szolgálat, Isten felé, de az emberiség felé is, tehát a világ felé, amely éppen a hivők élete alapján győződik meg arról, hogy mit is jelent hitből és reményből élni. A „királyi papságon” belül elsősorban a szolgálati papság képviselőjének kell ügyelnie arra, hogy az adott körülmények között hihetővé teszi-e az evangéliumot. Az egyházközség belső egysége is az „Ürról” való tanúságtétel lesz, s ez is jórészt tőle függ. Vigyáznia kell azonban, milyen módszert alkalmaz. Nem uralkodhat a hívek lelkiismere- tén, csak mint „örömük munkatársa" és szolgája (2Kor 1,24), lelkesítő, felelősségre ébresztő, lelkivezető és tanácsadó, hitre segít és hivő életre, tehát reménnyel és szeretettel eltöltött életre, de koordinátor és kristályosodási pont is, aki a hívek vallásos megnyilatkozásait irányítja, sőt minden más életfeladatukban is biztos pont. Csak így lesz igazán „lelkész”, a szó helyes értelmében. A közösségiség azonban nemcsak a közösség vezetését jelenti a pap esetében. Nemcsak elöljáró, hanem ugyanakkor egy a közösség többi tagjai közül, akik nélkül keresztény közösség nem is jöhetne létre.2 Kérdezhetjük ezért, helyes-e a zsinat után továbbra is a „főtisztelendő” vagy az „atya" megszólítás hazánkban. Mindkettőnek patriarkális-feudális csengése van, nem beszélve arról, hogy utóbbi használatát maga Krisztus vetette el (Mt 23,9). Az atyáskodó, „főnökösdit” játszó magatartás mindenképpen helytelen. Ami pedig a pap tag-voltát illeti, ezt úgy kell értenünk, hivatásában is keresztény és ember marad, ezért szolgálata mindig személyes emberi és hitből fakadó tanúságtétel is, ugyanúgy, mint minden keresztényé, nehéz és küzdelmekkel teli tanúság. Ha így tekintjük a pap munkáját, ez a szolgálat maga is a közösség egyik életmegnyilvánulása lesz.3 Nem elég többé annyit látnunk benne, hogy magánemberekkel vesz fel kapcsolatot egyéni ügyekben, nem afféle örökbiztosítási ügynök (Weber), hanem valóban a krisztusi közösség Szent- lélektől áthatott képviselője. Kairológiai karakter A papi hivatás közösségi jellegéből szorosan következik e szolgálat konkrét volta. A közösség, amelyben az egyházi elöljárói szolgálat viselője ma és holnap igét hirdet, nem az élettől elvonatkoztatott eszmei egység. Az egyházközség a mai kor és mai társadalom közepette, azzal kölcsönös egymásraha- tásban él. Ezt a kifelé való nyitottságot nevezhetnénk a papi szolgálat „kairológiai” vonásának (Klostermann). Ez az emberi, társadalmi, időben meghatározott, történelmi jelleg háttérbe szorítja a közösség régebbi, erősen monofizita, egyoldalúan „lelki”, „angyali” fogalmát. Ennek a konkrétságnak elsősorban ismét a pap egyházközségi munkájában kell realizálódnia, hiszen nem a tegnap, hanem a ma egyházát kell adott helyen, tér-idő meghatározók között visszatükröznie. Ez nemcsak azt követeli, hogy általában érdeklődnie kell a világ eseményei, vagy a természettudomány és a technika eredményei iránt. Ez még mindig kevés lenne, — hanem a falu, a város, a kerület gondjaiban is benne kell lennie. A jövő papja nem állhat meg annál, hogy mindig csak int, figyelmeztet, mindenütt veszélyt lát, fél a problémáktól és a cselekvéstől. Ki kell lépnie a plébánia jól - szituált melegéből és vállalnia kell az embereket, akár több-áldozat, több önfeláldozás, nem-kötelező segítés árán is.4 A pap mint szamaritánus A jövő papjának harmadik lényeges jegye — éppen a közösségiség erősödése következtében és az „itt és most”-jelleg miatt — a szamaiitánus vonás. Hogy miért kell ezt külön is hangsúlyoznunk? Sokan beszélnek — és nem minden alap nélkül — az egyház elintézményesedéséről. A veszély mindenesetre fennáll minden parókián, szervezett egyházközségben, hogy a személyes viszonyok háttérbe szorulnak, hivatalosakká válnak, az ügyvitel, a papír kerül előtérbe. A papság krisztusi küldetésének hitelét csak az adhatja vissza, ha nem marad „pap” és „levita” ószövetségi értelemben, hanem magára ölti a szamaritánus szerepét is. Úgy lesz igazán „elöljáró" a krisztusi közösségben, ha irgalmasságban jár elöl. Ez a szerepköre, feladata tehát hivatása lényegéből következik. Az egyéni lelkibeszélgetésekben, a gyóntatószékben, betegágy és haldokló mellett ismeri meg igazán hívei gondját- baját, gyötrelmét és ezekben a helyzetekben van szükség igazán arra, hogy Isten szavát személyhez szólóan közvetítse. Egyszerre a hit és a testvériség szolgálata ez, és erre szüksége lehet minden kor emberének. Egy franciaországi felmérés szerint a paptól az emberek 94%-a emberi segítséget, 88%-a különösen szociális segitőkészséget vár. A modern korban a szamaritánus hivatás kerül a papi karakter középpontjába. Mint Walter Kasper figyelmeztet, helytelen az egyházi üdvösségszolgálatot tisztán „lelki gondoskodásnak" tekinteni. A papi szolgálatnak az egész embert át kell fognia, valóban „testinek", láthatónak, úgy is mondhat110
