Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FÓRUM - Koroncz László: Emberközelség a megújuló liturgiánkban
sége és rövidsége. A sokféle és hosszú szimbolikus cselekményt a mai zaklatott ember képtelen figyelemmel kísérni, és a maga számára élménnyé tenni, a lelki élményt is jól elkészített formában akarják kapni. Ehhez az előkészítéshez a „szóáradatnáil” alkalmasabb kegyelem-közvetítő „közeg”: a csend. A megújult mise-liturgia egyes helyeken előírja (Inst. Gén. 55. f,), másutt pedig megengedi (56. j.). A csend alkalmazásától azonban a gyakorlatban félünk, hátha híveink nem tudnak élni vele. Ha így áll, akkor segítenünk kell őket a csend alkalmas felhasználásában: az Istennel való személyes kapcsolat megtalálásában. Ezt a lassú, egyszerű hangvételű, mai ihletésű imák beiktatásával érhetjük el. Amikor a keiesztség új szertartása örvendetesen hangsúlyozza a szülők szerepét; nagy lépést tesz előre az emberközelség útján is, de még feleslegesen nyújtják az ismétlődő exhortációk. Elég a Szentírásból pár sor, két-három perces homiliával. A hitvallást megelőző három kérdést: Ellene mondasz-e ...? egyetlen, és mai fogalmazásé gondolatba kellene összefogni. — Az új törekvés mellett is hiányzik a szülők személyes élménye, a jelenlevők hálaadása, amit pár szavas háíaadó imában, vagy a gyermek felajánlásában lehetne kifejezni. Ez az ima is legyen mai hangvételű, és egyúttal mintája a szülők napi, gyermekükért mondandó imájának. A szentmise befejezése is hiányosnak látszik. Okvetlenül szükség van az áldozás utáni csendes imára, az elmélkedés-szerű pár mondatos ima-beszélgetésre, melyben a hálaadás és a jövő hét jószándékai kapnának helyet. Ezzel mintegy „kivezetjük a misztériumból újra az életbe híveinket". Nem kétséges, hogy a mise elején ugyanígy „kézen fogva" vezetjük be őket a nem sablonos, életszerű, de rövid lelkiismeretvizsgálattail. A bérmálásban a bérmálkozót is személyes élménnyel kellene gazdagítanunk. Ez következik a szentségnek „keresztény nagykorúságot" adó jellegéből is. Ezt igyekszik megvalósítani a Veszprémi Egyházmegyében „ad experimentum" bevezetett bérmálási szertartás. A bérmáló főpap személy szerint teszi fel a kérdéseket: 1. Mi a neved? 2. Kit választottál bérmavédőszentül? 3. Mit tudsz róla? Erre egy-két mondatos válasz következik, amire a püspök egy bevezető mondattal (például: Légy olyan igazlelkű és hűséges, mint szent József volt) elmondja a formulát: Vedd a Szentlélek ajándékának jelét! — majd újbóli kérdezi; megígéred-e, hogy jó keresztény leszel? A „megígérem” válaszra a püspök kezet fog a megbérmálttal és így köszön el tőle: Békesség veled! Válasz: És a te lelkeddel. A szertartást még közvetlenebbé teszi, hogy a püspök kíséretében a templomatya is kezet fog a megbérmálttdl és így szól: Az egyházközség felnőtt tagjává fogadlak. — A szertartáson belül még a bérma- szülők személyes tanúságtételére is szükség lenne, — legalább egy mondat erejéig. A papszentelést is mindig nagyobb közösség „részvételével” végzik a főpásztorok. Viszont a szertartást megnyújtja és nehézkessé teszi a szentelő püspök hosszadalmas exhortációja (14. pont) és a „szentelési imája" (22. p.), mindkettőt legalább a negyedére kellene csökkenteni. A nép személyes részvételét kifejezhetné a hálaadás valamilyen formájában, amiért Isten papot küldött szolgálatukra. A szertartást úgy kellene megrövidíteni, hogy semmiképpen ne tartson tovább 80 percnél, ez az a maximális idő, amit az ember szellemi-lelki frisseségében elvisel. A házasság szertartását is még jobban ki lehetne szabadítani a hivatalos jellegéből. Nagyon szép volna a házasulóktól, mint már felnőtt emberektől, újra hallani a hitvallást. A betegek szentségéről már szempontokat tettünk közé a Teológia 1973/3. számában. A temetési szertartásban a vigasztaló és megerősítő Jézus nevében álljunk a gyászolók elé. Ehhez legalkalmasabbnak olyan imádság látszik, amelyben nem egy „halottért”, egy „öregért", vagy „szerencsétlenség áldozatáért”, hanem az ott búcsúztatott keresztény testvérért közösen mondanak. Az imából kitűnik a hit és a remény felemelő ereje és a szerény személyes vonatkozás. — A minden temetésnél külön elkészített ima hosszú gyakorlata igazdlja, hogy közvetlen szavaink mennyire a lelkek mélyére találnak: vígasztalnak és felemelnek. Megéri az a félórás munka, amivel felkészülünk. Teilhard de Chardin félelmetes látomását olvassuk a Vigilia ez évi 1. számának 15. oldalán: „Az Egyház addig fog sorvadni, amíg meg nem szabadul a szavakkal okoskodó teológiától; ki nem lép a számokban gondolkodó szakramentalizmus és a szövevényes ájtatosságok mesterkélt világából, hogy újra megtestesüljön a valóságos emberi törekvésekben". Ügy tűnik, igazi emberi törekvésekhez segíthet hozzá bennünket minden olyan fáradozás, amivel liturgiánkat emberközelbe hozzuk azért, hogy az embert Isten közelébe vonhassuk. Koroncz László 100
