Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 2. szám - FÓRUM - Koroncz László: Emberközelség a megújuló liturgiánkban

vülről irányított” ember típusát (i. m. 57. o.j. A tradíciótól irányított ember lelki magatartását kialakult közösségi szabályok, családi, nemzeti, gazdasági, vallási hagyományok és törvények határozták meg. Aki ezekből a keretekből kilépett, annak ez egyet jelentett az elveszéssel. — A gazdasági és társadalmi fejlődés magasabb fokán az egyén bátorságot vesz, és kilép e keretek közül. Belső lelki képességeit felszínre hozza, és az élet minden területén — gazdasági, művészi, politikai vonalon — érvényesíteni akarja. Így alakul ki a belülről irányított embertípus, melynek normája többnyire önmaga, saját tehetsége és érdeke lesz. Minél nagyobbnak érzi magát, annál kevésbé tisztel minden rajta kívül álló törvényt vagy akaratot. A halhatatlan művészi tehetségektől az akarnokok veszedelmes alakjáig sokféle megnyilatkozását láttuk e típusnak.

Riesman szerint ezt a típust éppen korunkban a „kívülről irányított" karakter-típus váltja fel. Ez a típus a „legutóbbi években kezd kibontakozni nagyvárosaink felsőbb osztályaiban" (i. m„ 70. o.). „Feltételezhetjük, hogy a .kívülről irányítottság' hegemóniája a közeljövőben megvalósulhat." (u. o.)

Mit jelent ez? „Az összes kívülről irányított típusban közös vonás az, hogy az individuum számára az irányítás forrásául a kortársak szolgálnak ... A kívülről irányított ember célkitűzései ebben az irányítási rendszerben folytonosan változnak; vagyis a másoktól kapott jelzések szoros követésére kényszerül egy életen át". (72. o.) A személy keresi a kortársi közösség, a csoport tetszését; számára ez válik „üdvözítő normává”. Reisman szerint: „Semmiféle függetlenségi ideál, Istenbe vetett hit sem tudja ellensúlyozni azt a kívánságát, hogy a ,jó haveroktól' tanuljon" (i. m. 74. o.). Úgy látszik, hogy ennek az alkalmazkodó típusnak kialakulása a közösség szempontjából előnyös, viszont a „személyi" összetevő alaposan összezsugorodik a „közösségi” előtt, — és amint Riesman fogalmazza: „A kívülről irányított emberben működő legfőbb lélektani rugó a diffúz aggodalom" (76. o.). „Nem tesz mást, mint szerepeket cserél. Tehát joggal kételkedhet személyében és céljában." (i. m. 204. o.)

Nem feladatunk itt értékelni a „kívülről irányítottság" adottságait, tudomásul vesz- szük, mint tényt; mint a történelmi dialektika egyik eredményét. Viszont számolnunk kell ezzel abban a küldetésünkben, melyben az emberi lelkeket akarjuk szolgálni.

A vallás és a vallásos élet mindenkor menedéket és erőforrást jelentett az ember számára. Föl tudta emelni az embert bűnei fölé, a külső erőszak és a belső kétségbeesés fölé, a bukásba vezető nagyravágyása

és kishitű céltalansága fölé. Á középkori ember létbizonytalanságában utolsó mentsvárként a templomba menekült, ahol a törvény ténylegesen is megmentette életét. „A kívülről irányított ember retteg a magára maradástól" (227. o.), ezért hallatlan Telkipásztori feladat úgy irányítani életünket, emberi kapcsolatunkat, vallási megnyilatkozásainkat, liturgiánkat, hogy menedéke és segítője lehessünk a mai embernek a ránehezedő társadalmi karakter terheinek elviselésében.

Ha szent Páltól megfogalmazott küldetésünket (1Kor 9,23) nem tévesztjük szem elől, akkor magatartásunk első tényezője: emberközelben maradni! Azt a találkozást kell elősegítenünk, amelyben a menekülő ember a nagyobb, felsőbb erőforrást keresi: az Istent. Emberközelségünk feladata tehát felszabadítani az ember személyiségét a „diffúz aggodalom” béklyóiból, és hozzásegíteni az Istennel való személyes találkozáshoz. Bizalmat kell keltenünk az emberben, hogy ő nem csak egy csavar a gépezetben, nem az „ipar központi problémája" (i. m. 191. o.), hanem személyes mivoltában halhatatlan érték, „akiben a Cél és akinél a Kulcs" (Babits: Zsoltár férfi hangra), mert ő ebben a világban Isten szeretetének központi tárgya. Éppen ezért a személyes Isten-kapcsolat kialakítása legfőbb vallási teendőnk.

Az ismertetett elgondolás számunkra néhány komoly gyakorlati következtetést nyújt. Igehirdetésünkben mindig az éppen jelenlévő emberekhez kell szólnunk. Végzetes hiba lenne „fejük felett” elbeszélni. Miért ne lenne ugyanez érvényes (liturgiánk egyéb területeire is? Az Istennek nem szavakra, mozdulatokra, külsőségekre van szüksége, hanem emberszívekre, ahol magának lakást keres. A liturgia akkor éri el célját, ha megnyitja az emberszíveket Isten előtt, és így az embert gazdagítja Isten kegyelmével.

Hogy a liturgikus imáinkat ebbe a célba beállíthassuk, szinte valamennyit le köll fordítanunk a mai ember nyelvére. Vegyük csak példának M. Quoist imáit, első pillanatban érezzük: ez az én szavam, ezt én mondom mennyei Atyának. Igaz, hogy a liturgikus imákban az Egyház imádkozik, nem az egyén, de a mai emberek mai Egyháza! Ma már idegenül hangzik az a recitáló előadásmód is, ahogy legtöbben még ma is mondják a könyörgéseket.

Erőltetett megoldás az is, hogy minden liturgikus cselekményünk a „száraz-mise" sebionját kövesse: ige-liturgiává legyen. Ez a törekvés különösen nehézkessé teszi a betegek szentségét és a temetés szertartását.

Az emberközelben maradás másik fontos feltétele a liturgikus ténykedéseink egyszerű99