Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A kinyilatkoztatás
az Atya örök képe és szava lett emberré, akiben az Atya magát mondta ki: minden gondolatát, hatalmát és egész szentségét. A közlés módjában is megvan a tökéletesség. A próféták azt a belső élményt fordították le emberi nyelvre, amelyet jelképekben kaptak. Krisztus mint Fiú, szemléli az Atyát és belőle olvassa ki a teljességet. Nála nincsenek vélemények, gyanítások, nincs habozás és újrakezdés: Ö az út, igazság és az élet. Az Egyház úgy vette át a Krisztustól kapott kinyilatkoztatást, mint Isten végérvényes szavát. Nem úgy, hogy visszaemlékezett földi szavaira és tetteire, hanem úgy, hogy feltámadásában és megdicsőülésében meglátta benne Isten minden ígéretének teljesedését (2Kor 1,19). Benne az Atya kimondta az lgen-t az emberiség sorsával kapcsolatban. Az apostoli Egyház számára a kinyilatkoztatás a szenvedő és feltámadt Krisztus lett, őt kellett értelmezni. Aki a hitet befogadta, az beléje öltözött, az ő életének hordozója lett. Isten Igen-jéhez nem volt mit hozzátenni, de nem is szabad elvenni belőle semmit. A Szentlélek azért jött el, hogy „megvilágítsa ezt a teljes igazságot". Azóta azt hirdetjük, amit az apostoli Egyház megörökített a Szentírásban és a hagyományban. Az Egyház életében ez bontakozik ki, ahogy a magból kinő a virágos növény. A teológia is ezt értelmezi; s a magánkinyilatkoztatások sem adhatnak hozzá semmit, legföljebb egy-egy tételét az idő követelményének megfelelően jobban megvilágítják és előtérbe helyezik. A kinyilatkoztatás megértése Ma a rádió, televízió, hangosfilm és hangszalag korszakában újra egyre inkább az élő és nem az írott szó lesz a gondolatközlés eszköze. Ezért a nyelvészek is egyre nagyobb teret szentelnek a nyelv vizsgálatának. Innen csak egy megállapítást ragadok ki. A nyelvben nem a szavak a döntőek, még kevésbé a hangok, hanem az úgynevezett intencionalitás, vagyis az a szándék, hogy az ember a másikkal kapcsolatot keressen, valamit értésére adjon és valamilyen hatást elérjen. A szándék benne van a beszélőben és a hallgatóban egyaránt. Másképpen szól az ember a barátjához, vagy az ellenségéhez, a gyermekhez és a felnőtthöz, az egyénhez és a közösséghez. Másképpen tanít, buzdít, vagy lelkesít és másképpen szól akkor, ha csak azért beszél, hogy ne hallgasson. Ugyanígy másképpen hallgatja a gyermek a felnőttet, a felnőtt a gyermeket, az orvos a beteget, a tanítvány a tanárt. Ha Isten szól az emberhez és ha az ember hallgatja Istent, az intencionalitást éppen úgy figyelembe kell venni. A kinyilatkoztatást nem értheti meg az, aki nem találja meg azokat a kulcs-kifejezéseket, amelyek a Szentírásban elárulják Isten szándékát. Isten feltétlen hatalommal és tekintéllyel jelentkezik, a személyes kapcsolatot is így akarja megvalósítani. Ezért az Ószövetségben a szövetségkötést ez a kijelentés vezeti be: Én vagyok a te Urad, Istened, rajtam kívül más istenséget nem imádhatsz (vö. Kiv 20,2). Ha az ember elfogadja ezt a kezdetet, a további hangnem már ilyen: „Ne félj, én megváltalak, neveden szólítalak, az enyém vagy" (Iz 43,1). Az ószövetségi könyvek azt illusztrálják, hogy ez a gondolat a nép minden tévelygése ellenére érvényes. A zsoltárok azért maradnak mindig a bensőséges hitnek a fölülmúlha- tatlan kifejezései, mert bennük van a személyes válasz Isten közeledésére. Az Újszövetség is csak akkor válik számunkra az Isten végleges kitárulását hirdető örömhírré, ha Jézus Krisztus magatartásában megtaláljuk az alapgondolatot és minden részletét aszerint értelmezzük. Küldetését ilyen szavakban foglalja bele: Az Atya úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16). A Fiú azért jött, hogy elvegye a világ bűneit; hogy a tévelygő embert hazavezesse az Atyához; hogy mindenkinek életet adjon. Csodái, példabeszédei, szenvedése, halála és feltámadása akkor kapnak értelmet, ha ebbe a keretbe állítjuk bele. Isten mint Atya kinyilvánította irgalmát az emberiség előtt, s Krisztus küldetése erről ad bizonyságot. De megtanít arra is, hogyan kell felelni erre a kitárulásra. Amikor az apostolok a hitet és a hitbeli magatartást megfogalmazták, már ezt a feleletet akarták szavakba foglalni. Legszebb példája ennek az Ef 1,3—6: „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus atyja ; Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből arra rendelt, hogy... gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosán megajándékozott minket". Amikor tehát a kinyilatkoztatás felismeréséről van szó, más módszerrel kell dolgoznunk, mint az úgynevezett tudományos kutatásnál. Hasznos erőfeszítés az is, ha igyekszünk tudományosan megalapozni a hitet, vagyis igazoljuk az előzményeket: a kinyilatkoztatás történetiségét, a Szentírás megbízhatóságát. stb. De ebben még nincs benne az, hogy Isten előttem nyilatkozik meg, hozzám beszél, nekem készít megváltást. Ne feledjük el, hogy a kinyilatkoztatásban nem szövegeket kell megértenem, nem rejtett igazságokat kell elemeznem, hanem Isten 7 97
