Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A kinyilatkoztatás
lium szolgálatára. Az Újszövetségnek azonban egyetemesebb bizonyítéka is van arra, hogy a szó felülről jön, s ez Krisztus feltámadása és mennybemenetele. Ennek alapján írhatta János evangélista: Láttuk az Isten Fiának dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be (Jn 1,14). Az isteni szó ázzál a célzattal hangzik el, hogy aki hallja, az merítsen Krisztus teljességéből, vagyis az isteni dicsőség hordozója legyen. A kinyilatkoztatás sajátságai A természetfölöttiséget már említettük azzal kapcsolatban, hogy maga Isten szólítja meg az embert. A hitbeli eligazodás szempontjából éppen annyira fontos a másik sajátság, az egyetemesség. A kinyilatkoztatás az egész emberiségnek szól, hiszen az a tárgya, hogy Isten üdvösséget készít az emberi nemnek. A címzett kiléte nyilvánvaló az apostolok küldetéséből: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15). Ez az egyetemes kinyilatkoztatás fejlődött. Az Ószövetségben nagyrészt még úgy látszott, hogy csak egy népnek szól, de már ott is az a vezető gondolat, hogy a Megváltóban „áldást nyer a föld minden népe”. Az egyetemességgel kapcsolatban kell kitérnünk arra a nehézségre, hogy miért olyan nehezen jut el az evangélium az emberekhez, és miért olyan nehezen válik életté azokban is, akik elfogadták. A feleletet azzal adjuk meg, hogy Isten a Egyházra bízta, de azt akarta benne bemutatni, hogy milyen a kapcsolata az egész emberiséggel. Mindig szem előtt kell tartanunk azt az igazságot, hogy a földi élet és a földi történelem csak út az üdvösséghez, de nem maga az üdvösség. A természetfölötti rend a természetre épül és követi annak adottságait. A természetes adottságok pedig különbözők. Az üdvösség felé útban lehet az is, akihez nem jutott el a kinyilatkoztatott isteni szó, tehát a végső cél szempontjából nincs személyválogatás. A földi élet olyan értelemben is út az üdvösség felé, hogy magunkban is csak fokozatosan alakul ki az erkölcsi eszmény, illetőleg inkább azt látjuk, hogy állandóan csak bukdácsolunk és újra kezdünk. Isten ebbe a természetes világrendbe állította bele a kinyilatkoztatást, és egyeseket kiválasztott arra, hogy az egész emberiség számára hordozzák. Mutassák be életükkel és hirdessék szavukkal, hogy az élet az üdvösség felé tart, és Istennek ebből a rendelkezéséből vigasztalás és felelősség származik számunkra. Krisztus kifejezetten emlegette, hogy Egyháza kovász lesz, amely a kegyelmi rendet hordozza, de azt soha nem ígérte meg, hogy ez a kovász mindenkit egyenlő mértékben átalakít. Krisztus az egyetemességet azzal is jelezte, hogy őbenne maga az emberi természet és az emberi tevékenység lett az Isten hordozója és kinyilatkoztatója. A konkrét emberi élet alkalmas arra, hogy benne az isteni erők működjenek. Krisztus munkája, szava, szenvedése, halála mind az isteni személy földi megnyilatkozása volt. Saját magából kiindulva megmagyarázhatta, hogy az Istenhez való eljutásnak bő skálája van. Nemcsak azok érnek célba, akik megkapták a tudatos hitet, hanem azok is, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik szelídek, akik békességesek, sőt azok is, akik az igazságosság győzelmében bízva türelemmel viselik a szükséget, a szenvedést, az üldöztetést és akiknek öröm helyett inkább csak sírás jutott. Az egyetemesség tehát végső fokon azt jelenti, hogy Isten olyan üdvösséget hirdetett meg, amelyet a földi élet útjain lehet megközelíteni, nem pedig rendkívüli utakon — és Isten hozzá is segít mindenkit, hogy célját elérje. Teológiailag úgy fejezzük ki magunkat, hogy Isten megalkotta az egyetemes üdvrendet mindenki számára. Kegyelme és gondviselése kivétel nélkül elér minden embert, s aszerint ítéli meg őket, hogyan követték lelkiismeretük szavát. Ezen kívül azonban megalkotta a különleges üdvrendet is, és ebbe azokat hívta meg, akiknek megadta a tudatos hivatás küldetését. Ezektől megköveteli, hogy a „só" és a „világító gyertya" szerepét töltsék be és gondoskodjanak arról, hogy Isten gondolatai, az igazságosság, szeretet, béke, jóság, szelídség, megértés és hűség minél nagyobb szerepet kapjanak a világban. Mi csak azt látjuk, hogy ez a különleges üdvrend olyan nehezen terjed s mi magunk is olyan nehézkesek vagyunk a kapott küldetés végrehajtásában. Egyet azonban ezen a téren is meg kell jegyeznünk. Az a különleges üdvrend, amelynek az Egyház a hordozója, az Atya örök akaratán és Krisztus megváltó erején nyugszik, azért nem lehet többé az emberi hanyagság áldozata. A jótállás annál van, aki a „kövekből is tud Ábrahámnak fíakat támasztani”. Az újszövetségi kinyilatkoztatás egyben végső és végérvényes. Sem nagyobbat, sem újat nem várhatunk. A módban Isten választhatott volna más színezetet, nem éppen a „kereszt botrányát" és a „balgaság" látszatát, de a tartalmat nem lehet felülmúlni. Ameddig Isten csak teremtményt kőid, arra mindig több és nagyobb titkot bízhat, és a küldött Isten misztériumából csak annyit világit meg, amennyit megismert és amennyire hatalmat kapott. Krisztusban azonban a Fiú, 96
