Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A kinyilatkoztatás
AZ IGE SZOLGÁLATA A KINYILATKOZTATÁS A keresztény kinyilatkoztatáson Istennek azt a személyes közeledést értjük, amely- lyel megismerteti magát úgy, mint üdvösségünk szerzőjét. Mivel ő transzcendens, azaz világfeletti, azért személyes közeledése nem fér bele a természet adottságaiba. A kinyilatkoztatásban mindig van valami rendkívüli, valami természetfölötti, amely felkelti csodálkozásunkat és mint jel arra szolgál, hogy általa felismerjük Isten hatalmát, minden- hatóságát és irgalmát. Tulajdonképpen már az egész természet ilyen jel. Az anyag benső törvényeiben, az atomok, molekulák kapcsolatában, a sejtek működésében vagy az élő szervezet egymásba kapcsolódó funkcióiban annyi a terv, a szabály és a célirányosság, hogy jogunk van felvetni a Teremtőre vonatkozó kérdést. A kinyilatkoztatásban azonban a jel feltűnőbb és személyesebb. Nemcsak azt hirdeti, hogy van alkotója a világnak, hanem itt van valaki, aki hozzám akar szólni, velem akarja közölni a tervét, a szándékát és választ követel tőlem. A Szentírás eseményei azt mutatják, hogy Isten szóban és tettben adja a kinyilatkoztatást. A tettek, az események bemutatják mindenhatóságát és jelenlétét, a szavak pedig feltárják szándékát. Mózes az égő csipkebokorban meglátja a jelet, azután a szavakban megkapja a magyarázatot. Jézus Lázár feltámasztásában feltárja isteni erejét, azután közli a hit tartalmát: Én vagyok a feltámadás és az élet. Valamilyen formában minden vallás arra hivatkozik, hogy tanítása és szertartásai az istenségtől származnak. A kereszténység abban különbözik ezektől, hogy a kinyilatkoztatást úgy fogja fel, mint történeti eseménysorozatot, amelyen keresztül az egy Isten, a Teremtő végérvényesen kifejezte kapcsolatát az emberiséghez. Isten mindig konkrét történeti keretben nyilatkozott meg, s megnyilatkozásának természeífölötti jellegét igazolni lehetett és igazolták is. A folyamat megkezdődött Ábrahámmal és lezárult Jézus Krisztussal Benne maga az Isten jelent meg és egészen bemutatta az emberhez való viszonyát. Alakjában, viselkedésében és tanításában egészen megismertük, hogy ki az Isten és mivé akarja tenni az embert, ezért újat és többet nem várhatunk. Ű lett az abszolút vallás megalapítója, és ez a vallás kifejezi mindazt az üdvösség-igényt, amelyet a régi vallások elgondoltak, és szerkezetében is olyan, hogy konkretizálhatja minden kor emberének az Istennel fennálló kapcsolatát. Ellenvetések A keresztény értelemben vett kinyilatkoztatás hirdetése soha sem volt könnyű. A legkülönfélébb nehézségeket hozták fel ellene. A filozófia nevében megkérdezték, van-e egyáltalán olyan személyes Isten, aki törődik az ember sorsával? Lehet-e létét igazolni? Szükség van-e arra, hogy a tudományos alapon vizsgált természet magyarázatához feltételezzünk egy kívülálló okot? Ha van is Isten, ő annyira más, mint a mi világunk, hogy a kettő között semmiféle kapcsolat nem Tehet. Egyébként is anyagi világunk annyira zárt egység és erőrendszer, hogy abban semmiféle idegen hatás nem érvényesülhet. Ezért csodák nincsenek, Isten természetfölötti közeledése nem igazolható. Az ember megismerő képessége csak a tapasztalati dolgokban van otthon, azért a természetfölötti hatások egyáltalán nem ismerhetők meg kellőképpen. Más kifogások az ember méltósága nevében hangzottak el. Az isteni beavatkozás gyámkodást jelentene. Az emberhez sokkal méltóbb az, ha a maga erejéből ismeri meg az igazságot, és ha a maga erejéből alakítja ki a személyes méltóságának megfelelő életét, mint ha felülről kapja. Isten léte, üdvösség, túlvilági igazságszolgáltatás egyébként is csak illúzió, önmagunk vigasztalása, tehát a gyengéknek való, nem azoknak, akik szembe mernek nézni a rideg valósággal. Ezek a gondolatok fejlesztették ki a humanizmusnak azt a formáját, amelyet főleg a mai írók képviselnek: az ember legyen nagy és szent saját erejéből. A kérdés csak az, hogy az ember tud-e saját magának erkölcsi normája és erőforrása lenni? Mindnyájan érezzük, hogy a szabályok felállításában mennyire befolyásol bennünket az önzés, a hatalomvágy, az élvezetvágy, és főleg mennyire kétessé teheti a jóban való kitartást az a gondolat, hogy mit kapok érte, ha egyszer mindennek vége, s a temető egyformán elhallgattatja a jókat és a rosszakat. A történeti kinyilatkoztatással szemben felmerül az a kérdés is, hogy Istennek miért 93