Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Nagyobb a szívünknél

remtménye, az embernek külvilága az. Szeretetkapcsolatukban a tárgyak, jelenségek megtelhetnek az ő dicséretét és szeretetét ujjongó színnel, hanggal, ragyogással. Mint Szent Ferenc Naphimnuszában:

Áldjon, Uram, téged hold nénénk és minden csillaga az égnek, Őket oz égen alkotta kezed fényesnek, drága szépnek!

Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,

Ki minket hord és enni ad,

És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.

Isten kimondott szavára az embernek válaszolnia kell — s ennek a válasz-szónak is egyre személyesebbé, egyre többet hordozóvá kell válnia, szóban és jelben, imában és cselekvésben egyaránt. A nyelvészek fölmérték, hogy a különböző korú, műveltségű, foglalkozású emberek hány szót használnak beszédükben. De ki tudja felmérni azt, hogy egy szónak mélysége, személyességi foka mekkora? „Szeretlek”, „Sajnálom”, „Én”, „Te”, „örülök", „Érted”, „Veled”, „Együtt”, „Apám”, „Anyám", „Gyermekem” — mennyit mond ki egy-egy ilyen szóval egy gyerek, egy fiatal, egy felnőtt, egy öreg ember? Többé, személyesebbé váltak-e szájában e szavak élete folyamán?

Isten imádságos megszólítására ugyanezeket a szavakat használjuk. Elmés szerkezetekkel talán meg lehetne mérni, hogy ki mennyi időt és hány szót imádkozott életében. De ki mondhatja meg, hogy mennyire személyes az imádsága? Gyermekkorunktól halálunkig mondjuk a Miatyánkot, de vajon mit mondunk ki egy-egy szavával 6-10 évesen, s mit több évtizedes imádkozása után? Heinz Schürmann mondja a Miatyánkról írt könyvében, hogy csak akkor imádkozzuk igazán a Miatyánkot, ha Jézus lelkületével tudjuk elmondani. (Das Gebet des Herrn, St. Benno Verl. 1961). Sik Sándor pedig az imádságról mondott konferenciabeszédeiben arra figyelmeztette hallgatóit, hogy ha nagy szenteknek nagy élményét, teljes önátadását szóba foglaló imáit mondják, akkor vigyázniuk kell arra, nehogy a nagy szavak a megfelelő érzésélmény - személyes háttér (s az arra való törekvés!) nélkül előbb-utóbb hamissá váljanak.

Szókészletünk összetétele, nagysága talán imádságunkban sem változik életünk folyamán. De imaszavaink is egyre jobban megtelhetnek önmagunkkal. Ahogy egyre jobban be tudjuk fogadni a testté lett Igét, úgy tudjuk önmagunkat egyre jobban belemondani Istennek elmondott szavainkba is, remélve, hogy halálunkban egészen önmagunkat tudjuk már átadni a sokszor elmondott s most beteljesülő szóban: „Uram, a Te kezedbe ajánlom lelkemet.”

Ugyanígy válhatnak egyie személyesebbé cselekedeteink is. A liturgia szertartásos mozdulatai éppúgy jelzéssé, jelentéshordozóvá válhatnak, mint mindennapi életünk legapróbb tényei, tettei. Hogyan szorítja magához babáját a papást-mamást játszó kisgyerek? Hogyan „gyerekét” az anya-szerepet játszó, de anyaságélmény nélküli főiskolás színész? Hogyan gyermekét egy édesanya? Hogyan tölt meg egy poharat vízzel az, aki magának önti, az, aki foglalkozásszerűen tölt másoknak italt, végül az, aki nagybeteg édesapját, gyermekét itatja meg vele? Két embernek, egy családnak zárt szeretetkapesolatában mennyi apró, megszokott mozdulatnak lehet különös jelentése, jelentősége! Az Isten szeretetjelzésére visszaválaszoló ember életében kitágul ez a kör: bárkinek tesz is valamit, mozdulatát telítheti e személyes sze- retet-többlettel. Egyre személyesebbé érlelődő mozdulataik többletével emeli magához Jézus-király „az igazakat” az utolsó ítéletkor: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,31-46).

Isten szeretetét elfogadva így nyilhat-nőhet fel hozzá az ember: bölcsőtől a koporsóig ismételt mozdulatait és szavait telíti-tágítja-személyesíti. Az, akinek szeretetét egyre érthetőbben és személyesebben tudja felfogni a kinyilatkoztatásnak és az egyháznak a szaván, meg életének jelzésein át.

És a hittől elszakadok? A boldogságot magukban, maguknak keresők vagy teremtők? Remélheti-e a hivő keresztény, hogy tévútjukon is rábukkannak a Mindenütt- Jelenvalóra? Tud-e adni nekik a maga hitéből?

23