Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Nagyobb a szívünknél
A két megismerési és közlési mód között akkora a különbség, mint a tárgyak és a személyek között. A matematika közlése akkor jó, ha a jel pontosan annyit jelent, amennyi; a személy vallomása viszont akkor, ha szavai többet jelentenek önmaguknál. A személy szótárában nincsenek köznevek, amelyek tárgyilagosan nyilvánosságra hoznák lényegét, csupán tulajdonnevek, „hapaxlegomenonok”, önmaguknál többet jelentő szavak és jelzések, amelyeket kettejük kapcsolata éltet és értelmez. Mint József Attila mondja az Ódában: Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben a cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ha két ember találkozik, a szeretetben megnyílik egymás előtt, föltárva egymásnak lényük titkos, talán önmaguk előtt is rejtett mélyeit, akkor a nyelv új életre kel, a szavak és a jelek többlet-tartalommal megtelve hordozni kezdik a jeletadónak személyét. „Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót”. Vörösmarty nem csupán a romantika felfokozott érzésvilágára jellemző igazságot mondott ki; állítása vonatkozik minden közlési módra, amellyel valaki feltárul, jelen lesz a szeretett másik számára. Ezért így is mondhatnánk; nem érez az, aki csupán adekvát szavakkal mondhatót érez — a személy belső világa a szavaknak abban a többlet-értékében tárulhat fel, amelyet a vallomást tevő és az azt befogadó ember kölcsönözhet nekik. Radnóti vívódása nem csupán a költői hírnevet érinti, hanem minden „lélektől-lélekig" ható vallomást: „any- nyit érek én, amennyit ér a szó versemben” — hozzátehetjük: a vallomásban. A puszta tárgyak „hullámhosszán” nem fogható a másik személy „adóállomása” - ezen a hullámhosszon hallgató személyes Isten is. Mindkettő csupán az önmagánál többet jelentő szóval, a jellé váló tárggyal vallhat önmagáról, s vallomása elhallgat mindannyiszor, valahányszor a hallgató hallatlanra veszi ezt a személyes többletet. 2. Az előzőekből úgy tűnhet, mintha e sorok is a régi nótát fújnák, s a tudományt, jelesen a matematikát tennék felelőssé korunkban az emberek hitének beszűküléséért, s ennek nyomán a hivők számának csökkenéséért. Pedig nem csupán a mi korunk hallgattatja el könnyen a személyes vallomást. Mint minden igazán nagy érték, ez is veszélynek kitett, és minden kornak, minden embernek a maga módján meg kell küzdenie a személyes találkozásért természetes és természetfölötti szeretet-kapcsolatai- ban egyaránt. A kérdés Isten első megnyilatkozása óta mindig újra nyitott: Mit gondoltok, ha az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). A kinyilatkoztatás Istenének is a törékeny emberi szóra, s erre a még sebezhetőbb személyes többletre kellett rábíznia saját személyét, s önmagában az abszolút végtelent. Véges személynek is kockázatos vállalkozás, s itt az Abszolút Végtelen Személy kénytelen vállalni az emberi közlésnek ezt az esendő, szegényes, mégis csodálatos lehetőségét. Az Isten vallomására válaszoló ember ezt a többletet sorvasztja el legkönnyebben. Az aranyborjút készítő izraeliták magatartása változó formában, de csaknem mindig azonos indulatból ismétlődik az üdvtörténet során. Az aranyborjút imádók nem a vallásos imádás ellen lázadnak, nem az áldozati ajándékot sajnálják. Pusztán csak fogható, körülhatárolható módon akarják birtokolni Azt, aki a hegyről oly titokzatosan és oly foghatatlanul szól hozzájuk. Isten minden megnyilatkozása egyben elrejtőzés is. (Romano Guardini: Der Herr, Leipzig 1964. 303 skk.) Maga ad törvényt népének, de a törvény útjelző helyett útvesztővé lesz (Krisztusnak a törvénytudókra kiáltott jaja egyben minden követőjét intő figyelmeztetési). Megmondja a nevét Mózes kérdésére, de óva int attól, hogy mágikus eszközként felhasználva azonosítsák ezzel a névvel. Sokáig nem engedi még azt sem, hogy templomot építsenek számára — hisz a Mindenütt-Jelenvaló az, aki lakóhelyet vesz népénél. Végül a legteljesebb feltárulkozásával, az Ige testté válásával vállalja a teljes visszautasítás és megbotránkozás kockázatát. 19
