Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Nagyobb a szívünknél

Isten megnyilatkozásának titokzatos, mindig kockáztatott többlete él tovább Krisztus Testében, az egyházban is. Ahogy a Coenaculum falait és a teremben egybegyűltek szívét megremegtette a beáradó Szentlélek, úgy remegteti és tágítja újra és újra az egyház intézményét és a beletartozók szívét az Isteni Többlet. Az ember megpróbálja tárgyként megragadni a hozzá közeledő Istent. Isten nem riad vissza tőlünk, hisz azért jön, hogy a miénk, s mi az övéi lehessünk. De kibújik szorításunkból, hogy nekünk adhassa magát; széttöri kategóriáinkat, nehogy fogalommá merevítsük őt. Intézménynek és karizmának ma annyit emlegetett kettőssége is részben talán innen magyarázható. Dogmatikának és misztikának, a teológia mentis-nek és cordis-nak (értelem és szív teológiájának) ikertestvéri útja szintén; a dogmatika a fogalmak útján közelít, de jól tudja, hogy fogalmai végesek. A teológia tudománya nem annyira az adekvát fogalmakra, mint az analógiás megközelítésekre épít; az állítás és tagadás útja együtt járható csupán. — A dogmatika által ilyen nehézkesen, de precízen érzékelt többlet az, ami szárnyakat ad a misztikának, amely a személyes megtapasztalásban tárja ki karját a hozzá közeledő Végtelennek, s Szent Tamással „ócska szalmának” érzi a legtökéletesebb fogalmi rendszert is Istennek megsejtett valóságához képest.

Különös ritmusa ez az Istennel találkozó, az Isten jelenlétében élő ember történetének. Isten hol megnyilatkozik, hol elrejtőzik (vagy mondjuk inkább úgy: az ember hol feltárulkozik befogadására, hol bezáródik előtte?). Az ember jogrendbe, szabályokba, fogalmakba, szertartásokba rögzíti őt - aztán kőtáblái elrepednek, szilárdnak hitt rácsai elszakadoznak. Az elpattant darabok mögül mégis egy új, tisztább Istenarc rajzolódik elő, s talán éppen a törmelékek közt találkozunk újra a személyes Istennel. S ha annak körvonalait megint börtönráccsá merevítjük, az örök, élő Isten újra kibújik halálos szorításunkból, hogy élő személyként lehessen a miénk, és mi az övé. Isten kitartó pedagógus, halálig ragaszkodó szerelmes: nem hagyja a fejlődésben megállni növendékét, nem hagyja, hogy a vallomását felfogó ember elsorvassza a szavakra és jelekre bízott isteni többletet, tárggyá merevítse személyes jelenlétét. „Isten nagyobb a szivünknél" (1 Ján 3,20.): szeretetében szívünkbe akar költözni, de — szintén szeretetből — nem hagyja ,hogy Prokrusztesz-ággyá váljék szívünk, végessé csonkítva a belénk költöző Végtelent.

Megnyilatkozásnak és elrejtőzésnek ez évezredes ritmusában a mi korunk hit-élménye inkább a „rejtőző Istenségé". A zsinat egyházában megmozdult sok rendszabály, átértékelődött sok fogalom, cseppfolyóssá lett több sziklaszilárdnak tartott intézmény. A társadalmi kereszténység elmúltával pedig eltűnőben van az az életforma, amely a társadalmi, érzelmi vagy kulturális élet magától értődő részének tekinti a vallást.

Korunk egyházának nagy kérdése az, hogy előbukkan-e Istennek kategóriákba be nem szorítható arca e nagy történelmi mozgás mögül, fogalmaknak és fogalmazásoknak, hagyománynak és újításnak harcai mögül? Megjelenik-e a Mindenütt-Jelenvaló, akit nem köthet le egyetlen hely, nem írhat körül egyetlen fogalom, nem rögzíthet egyetlen rendszer sem — mert több és személyesebb minden emberi kategóriánál?

Ha a ma kereszténye jól válaszol e kérdésre, akkor a megváltást segíti közelebb nemcsak az istenfogalomtól elszakadt korához, de önmagához is. Korunk jelszava a haladás, keresi a többletet, — de nélkülözi a személyes végtelent. A kereszténység pedig talán éppen ennek az isteni Többletnek megmutatásával nyit új utat a Mindenütt-Jelenvalóhoz. Ezáltal pedig magunk is — a kereszténység hagyományos gondolkodási és életformájában — újra élesebb szemmel és érzékenyebb szívvel fogadjuk a szívünknél nagyobb Istent. E megújulásra szüksége van a keresztény köztudatnak, hisz koruk gyermekei a keresztények is — rájuk is átszármazhatott korunk ősének, a felvilágosodásnak hajdani öröksége. „Isten személynév volt. Fogalommá értékelődött át. Isten valaki volt, akit megszólítanak. Tárggyá változtatták. Te-bői az-zá lett” — írja a „Wer ist das eigentlich — Gott?” (München, 1969.) c. tanulmánykötet összeállítója, Hans Jürgen Schultz. Hogy Isten személye néhol eldologiasodott a keresztény köztudatban, arra éppen a zsinati teológia hívta fel a figyelmet. Tárgyiasult a szentségek „kiosztása”, a szentmise, a filozófia fogalomkészletével dolgozó dogmatika, a szabad-tilos-kell szabályrendjével dolgozó morális. Kimaradt gyakran, vagy a közvéleményre már nem hatott alakítóan az a Többlet, amely a szentségek hatékony jelével Istent jelzi és adja, az a Többlet, amely Őt sejteti meg a fogalomrendszeren át, amely az Ű szeretetének létmódját látja a szabályrendben is.

20