Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A szenvedő Isten
a haldokló Jézus ajkán csak annyit mondana, hogy miután szembekerült a farizeusok és a zelóták törvényével, most a halál küszöbén visszatérni készül az atyák és a törvény Istenéhez; más szavakkal; úgy fog meghalni, mint egy igaz izraelita. Ez azonban egészen különleges küldetésének és üzenetének a végét jelentené. Az a tény, hogy Isten Jézust magára hagyja, felveti Jézus előtt a kérdést: Isten valóban Isten-e? Jézus ebben az elhagyott helyzetben is igényt tart az Atyával való egységre. Igényli az egységet abban az Atyával fennálló különleges kapcsolatban, amelyben ő a Fiú. Halála kérdésessé teszi nemcsak a szövetség Istenének a hűségét, hanem Istennek az istenségét is, akit pedig egyedülálló módon szólított „Atyám”-nak. A felkiáltásban tükröződő eihagyatottság olyan eseményre látszik utalni, amely az Atya és a Fiú, vagy egészen paradox módon Isten és Isten között történt. Ezek után azt is megkockáztatnánk, hogy Jézust nem a törvény vitte a halálba, amely istenkáromlónak nyilvánította. Még a birodalom békéje sem, amely nevében viszont mint a zelóták vezetőjét végezték ki. Ez még mind kevésnek tűnik. Jézust Atyja vitte a halálba, Jézus Atyja miatt halt meg. Ez a szempont valóban egyedivé teszi Jézus keresztjét és megkülönbözteti az embertelenség minden más keresztjétől, amellyel különben mély együttérzést fejez ki. A Jézus ajkán elhangzott fohászt húsvét után jegyzik fel, és ez újabb kérdést vet fel: hogyan kell azt teológiailag értelmezni a húsvét utáni hagyomány összefüggésében. Meglepő, hogy Márk éppen a keresztrefeszítés jelenetében mondja Jézust Isten Fiának, Miért nem mondja ugyanezt a dicsőségben feltámadt Krisztusról? Talán azért, mert az ősegyházban voltak hívek, akik Jézus feltámadásában a halottak általános feltámadásának kezdetét látták és ezért megfeledkeztek a keresztről, mint egy csupán múltbeli eseményről. Lelkesedésükben kijelentették, hogy ők már feltámadtak és az „égben” vannak. Amint azonban a húsvét utáni egyház mindinkább tudatosította a Lélek tanúságtételeiben jelenlévő Isten és a megváltásra szoruló világ, valamint a hit és a hit elvesztésének félelme között húzódó feszültséget, annál inkább leieletet kellett adnia a szenvedés kérdésére. A kereszt korai keresztény teológiája az egyház egzisztenciájának feszültségében felfedezte a feltámadt Ür keresztjének titkát. Felfedezte Jézus keresztjében Isten közbelépését és megtalálta benne a teljes kiengesztelődést. Hol volt azonban húsvét Istene, amikor Jézust keresztrefeszitették? Ha a feltámadásban jelen volt Jézussal aktív módon, akkor nem volt jelen passzív módon Jézus el hagyatottságában? De hogyan lehet jelen Isten ebben az Istentől való elhagyatottságban? Szenvedhet-e Isten? A mai katolikus és protestáns dogmatörténészek megegyeznek abban, hogy Krisztusnak Istentől való elhagyatottsága nagy problémát jelentett az ősegyház számára. Antiochiai Szent Ignác útban Róma felé egészen természetesen mondhatta, hogy Isten szenvedésének követője (vö. Róm 6,3). A teológiai gondolkodás azonban képtelen volt Isten létét Jézus szenvedésével azonosítani, vagy Jézus haláláért Istent okolni. Isten ontológiai fogalma kizárta ennek lehetőségét. Az ősegyház azt tartotta, hogy az ember múlandó, Isten halhatatlan; az ember változik, Isten változhatallan; az ember tud szenvedni, Isten nem. Mindez megnehezítette azt a felismerést, hogy Jézus egyszerre volt Istenben és Istentől távol. Ha az isteni és emberi természetről szóló tanítás alapján próbáljuk megérteni, ami a kereszten Jézus és az Atya között történt, akkor Isten szenvedhetetlenségének platonikus axiómája megakadályoz minket Jézus szenvedésének igazi értékelésében. Isten, aki szenved, nem lehet igazán Isten. Akkor viszont az Istenember csak „test szerint" szenvedett? Ha csak erre gondolunk, nem értjük meg Jézus áldozatának igazi mélységét és figyelmen kívül hagyjuk, hogy szenvedése Jézust egész személyiségében érintette. Ami érzékelhető volt szenvedésében, csupán jele annak, amit a kereszten elviselt. Ebből érzett meg valamit Bergman filmjének egyik szereplője, Algot, amikor Krisztus szenvedéséről beszélget Tomas lelkésszel: „Amikor Krisztust a keresztre feszítették, és ott függött a kínjai között, akkor felkiáltott:,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem'. Akkorát kiáltott, amekkorát csak tudott. Azt hitte, hogy égi Atyja elhagyta őt. Azt hitte, hogy mindaz, amit tanított, hazugság volt. Iszonyatos kétségek gyötörték Krisztust, percekkel halála előtt. Hát nem ez volt a legborzalmasabb kínja? Az Isten csendjére gondolok” (Úrvacsora). A nikeai zsinat helyesen tette, amikor szembeszállt Áriusszal és kijelentette, hogy Isten nem úgy változik, mint a teremtett világ. Ez azonban nem abszolút kijelentés, hanem inkább hasonlítás. A negatív megszorításból talán nem kell Isten belső mozdulatlanságára következtetni, hanem inkább szuverén szabadságára. így tehát Isten nem változik, mint a teremtett világ, de teljesen szabad abban, hogy változzék. Isten nem osztható, mint a teremtett világ, 90
