Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A szenvedő Isten

de megoszthatja magát velünk. Mint Isten, elzárkózhat minden emberi közeledés elől, de ugyanúgy magához is vonzhatja az embert. Éppen így szabad abban, hogy eljöjjön az emberhez és megtalálja őt nyomorúságában. Isten változhatatlanságának relatív kijelentéséből nem következik szükségképpen, hogy belsőleg is, abszolút értelemben változhatatlan. Amikor itt Isten belső változásáról beszélünk, természetesen nem tagadjuk Isten metafizikai értelemben vett változhatatlanságát, hanem végtelen létgazdagságának dinamizmusát akarjuk kifejezni.

A Szíriái monofizitákkal ellentétben, akik valószínűleg először beszéltek a kereszttel kapcsolatban „Isten halálá"-ról, az ősegyház azt állította, hogy Isten nem szenvedhet. Ez azonban nem jelenti szükségképpen, hogy Isten abszolút értelemben képtelen a szenvedésre. Isten nem úgy szenved, mint a teremtett világ, amely alá van vetve a pusztulásnak, betegségnek és halálnak. E mellett az akaratlan, passzív szenvedés mellett azonban van szeretettől motivált, aktív szenvedés és másokat megmozgató önkéntes áldozat is. Van akaratlan szenvedés, van vállalt szenvedés és van a szeretetnek is szenvedése. Ha Isten abszolút értelemben képtelen volna a szenvedésre, akkor képtelen volna a szeretetre is. így Arisztotelész „mozdulatlan mozgatójá"-hoz volna hasonló, akit tökéletessége miatt mindenki szeret, de önmaga képtelen a szeretetre. Aki képes szeretni, az képes szenvedni is. Megnyílik a szenvedések előtt, de ugyanakkor fölöttük is marad szeretetének hatalmával. Isten nem azért képes szenvedni, mintha bármiben is híjával volna a lét teljességének. Éppen ellenkezőleg, Isten azért szenvedhet, mert ő a létteljesség, ő maga a szeretet.

Az eddigieket összefoglalva: az isteni és emberi természetről szóló tanítás a negatívumok tagadásával meghatározza Isten létét, de keveset mond Istennek Jézushoz fűződő belső kapcsolatáról. Ahhoz, hogy igazán megértsük, mi is történt a kereszten Jézus és az Atya között, árnyaltabban kell értelmezni a két természetről szóló tanítást, anélkül, hogy tagadnánk általános érvényességét. A kereszt misztériumából többet megérthetünk, ha azt a Szent- háromság felől közelítjük meg.

Kereszt és Szentháromság

Első pillanatra hatalmas szakadék mutatkozik a Szentháromság tana és a kereszt teológiája között. A kereszt különleges jel, amely minden más vallástól megkülönbözteti az egyházat. Az antik világban a Szentháromság tana határolta el a kereszténységet a politeiz- mustól, panteizmustól és a zsidó monoteizmustól. De milyen összefüggésben van a kettő egymással? Nem arról van-e szó, hogy a keresztrefeszített Jézus elismerése szükségessé teszi Isten sajátosan keresztény, azaz szentháromsági formáját? Külső jelképre is gondolhatunk: mi a jelentősége annak, hogy keresztvetéskor az Atya, Fiú és Szentlélek nevét említjük?

Először vizsgáljuk meg Szent Pál kijelentéseit Jézus elhagyatottságáról I

Az „elhagyni” jelentésű paradidonai görög szónak a szenvedéstörténetben egészen negatív tónusa van: elárul, hűtlenül elhagy, átad, felad, megöl.

Pál teológiájában a paredoken-nak ez a negatív jelentése (Rám 1,18 k.) Isten haragját és ítéletét fejezi ki. Isten haragja az emberek istentelensége miatt abban nyilvánul meg, hogy kiszolgáltatta őket gonoszságuknak. A zsidók felfogása szerint bűn és bűnhődés ugyanabban az eseményben nyilvánul meg. Az emberek elhagyják Istent, Isten is elhagyja őket. Felcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó létezők képmásával — „ezért Isten szívük hajlama szerint kiszolgáltatta őket” — olvassuk a Római levélben (1,23—24). Az ítélet abban áll, hogy Isten kiszolgáltatja az embereket a pusztulásnak és magukra hagyja őket. A zsidókat a törvénynek, a pogányokat bálványaiknak.

Pál más értelemben használja a paredoken-t, amikor Jézus elhagyatottságáról beszél, t. i. nem életének történeti keretében, hanem a feltámadás és a hit összefüggésében: „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ö tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért: Hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Rám 8,31 k.). Ezek szerint Isten kiszolgáltatta Fiát a pusztulás törvényének. „Ö bűnné tette értünk” (2Kor 5,21). „Átokká lett értünk” (Gál

3,13). A kereszt történeti eseményében, amelyben Isten Jézust magára hagyja, Pál a Fiút látja, akit az Atya kiszolgáltatott az Istentől elpártolt embereknek. Mivel az Atya nem kímélte saját Fiát, azért az Istentől elpártolt emberek megkímélése nem más, mint „szeretet”. A Fiú kiszolgáltatása azonban az Atyát is érinti. Pál ezen a helyen minden bizonnyal gondol Izsákra, akit apja, Abrahám feláldozott. Amikor az Atya elhagyja Jézust, saját magát is elhagyja. Amikor feláldozza Fiát, saját magát is feláldozza, de nem „patripasszionista” értelemben. Jézus megtudja, mit jelent elhagyottan meghalni. A Fiú halálát azonban az Atya is megtapasztalja szeretetének szenvedésében. Ha az Atya nem kíméli meg Fiát, hanem kiszolgáltatja, akkor elszenvedi a Fiától való elkülönülést.

A Galatákhoz írt levélben (2,20) ismét találkozunk a paredoken igével, amely itt Krisztus91