Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: A gyermek Jézus szent Lukács evangéliumában
nem utasítjuk el a biológiai ténylegességet, csupán azt állítjuk, hogy ez a kérdés a szerző előadói szándékában másodlagos szempont). Továbbá: Jézusnak a templomi bemutatását és fellépését sem kell feltétlenül történeti események előadásaként felfognunk, jóllehet a leírás rendelkezhet történeti maggal. Mit is akart tehát Jézus gyermekségtörténetének szerzője a maga sajátos, mindenütt az Ószövetséget utánzó előadásmódjával kifejezni? Mik az új értelmezés pozitív szempontjai? Az angyal által történő hírközlés azt akarja mondani, hogy Isten itt valami egészen nagyot, Izrael és minden ember számára döntően fontosat tett. Az Isten által eszközölt fogantatás és születés elbeszélésében elsősorban az a hivő meggyőződés fejeződik ki, hogy egyrészt Jézus is „Isten szülöttje”, mint Izsák, Jákob és József, akik az ószövetségi felfogás szerint a meddő édesanyáktól kapott életüket Isten különleges közreműködésének is köszönhetik; Ő is „Isten embere", mint azok; Ő is „Istennek szentelt" mint Sámson és Sámuel; Ö is „Isten küldöttje" népéhez, mint Mózes. Másrészt viszont — és éppen a szűzi, tehát kizárólag Isten teremtő erejéből történő fogantatás révén — ő mindezeket felül is múlja. Jézus több, mint az ősatyák, több mint Mózes és Sámuel; sőt Keresztelő Jánosnál is nagyobb. Ő a tulajdonképpeni, az igazi „Istenember", ő kiváltképpen „Isten küldötte”, „Isten szülöttje”. Ez az akkori — különösen a zsidó származású — olvasók, ill. hallgatók számára hallatlanul merész állítás volt. A „szűzi fogantatás és születés” tehát teológiai utalás volt arra, hogy ez a Jézus kezdettől fogva (nemcsak húsvét után), mint ember is, Isten különleges és számunkra megfoghatatlan közelségében áll. Láthatjuk tehát, hogy mindezek a gondolatok teljesen az Újszövetség talaján mozognak. Jézus nagyobb, mint Ábrahám (Jn 8,53); nagyobb, mint Jákob (Jn 4,12); Ő, aki a „kisebb", a „fiatalabb" a próféták sorában, az Isten Országában viszont nagyobb, mint János (Lk 7,28; Mt 11,11). János a Magasságbeli prófétája lesz (Lk 1,76). Lukács, ill. a gyermekségevangélium szerzője mégis Jézus „előfutárává” teszi, mégpedig azáltal, hogy a két személyt párhuzamba állítja. Ezáltal viszont rendkívül fontos teológiai igazságot fejez ki Jézus istenségére vonatkozóan: Jézust a Magasságbelivel, azaz Jahve-vel azonosítja. Ö tehát már nem próféta, hanem a Magasságbeli erejéből „Isten Fia" (Lk 1,32). Lukács a „szűzi születéssel” a pogánykeresztények számára éppen ezt a gondolatot közvetíti. Jézusban nemcsak Istennek Izraelhez küldött követét emeli ki, miként talán ez a gyermekségtörténet első megfogalmazójának szándéka lehetett. Ő Jézust már a pogány népek üdvözítőjének és Tanítójának is tartja. Ezeknek Jézusban mindenekelőtt az „Isten Fiát" mutatja be, aki az összes többi „istenfiakat" — úgy, ahogy ezek a pogány mitológiákból és elképzelésekből előttük ismeretesek voltak — messzemenően felülmúlja. Lukács Jézus Istenfiúságát azáltal is hangsúlyozni kívánta, hogy Jézus nemzetségtábláját visszavezeti Adómig, sőt ezen túlmenően az Istenig (3,23—38). Megjegyezzük még, hogy az Ószövetség hitén nevelkedő embernek Jézus szűzi (azaz Isten teremtő erejéből történő) fogantatása és születése — a meddő anyáktól való születésekkel szemben — végülis csak fokozati különbséget jelentett. A hellenista kultúrkörben élő ember számára ez a mítoszokból ismeretes kép viszont Jézus emberfelettiségét, sőt istenségét fejezte ki. A modern ember számára hasonló gondolatvilág és háttér már nem áll rendelkezésre; a természettudományos gondolkodás bűvkörében ezért elsősorban a biológiai „miképpen" jelent számára fejtörést (vö. Lk 1,34). A mondottakból kitűnik, hogy ez az „új” értelmezés teljességgel a gyermekségtörténetnek az ősegyház vallási és szellemi életében való beágyazottságából indul ki. Azokat a teológiai állításokat igyekszik megvilágítani és hangsúlyozni, melyeket a gyermekségevangélium elsődlegesen és tulajdonképpen ki akart fejezni. Ezért is hangoztatja a gyermekségtörténet' nek „evangélium" — örömhír — jellegét. Mindenekelőtt azt a tanítást keresi és tárja fel benne, amit Isten üdvösségünk érdekében akart leírni (Dei Verbum 11). Ez az újszerűén ható magyarázat egyrészt elmélyíti az ősi hitet és hitvallást, másrészt a gyermekség-,.történet” vallási és hitbeli jelentőségét egyáltalán nem kisebbíti, sőt inkább kiemeli. A csupán csak az érdeklődést felkeltő, a vallásilag másodlagos és csaknem hihetetlen vonások a háttérbe szorulnak, hogy minél több helyet adjanak az „Isten dolgain” elgondolkodó, hivő elmélyülésnek. * A témával kapcsolatos és részben felhasznált nagyszámú biblikus irodalomból: J. Kerschensteiner: Kindheitsgeschichte bei Matthäus und Lukas. München, 1971. — R. Laurentin: Struktur und Theologie der lakonischen Kindheitsgeschichte. Stuttgart, 1967. — J. Riedl: Die Vorgeschichte Jesu. Stuttgart, 1968. — K. Schürmann: Aufbau, Eigenart und Geschichtswert der Vorgeschichte von Lk 1—2. in: Bibel und Kirche 21/1966. 106—111. — G. Voss: Die Christusverkündigung der Kindheitsgeschichte im Rahmen des Lukasevangelium, in: Bibel und Kirche 1966. 112—115. 88
