Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A szenvedő Isten
Sulyok Elemér A SZENVEDŐ ISTEN „Ne ütközzetek meg azon a tüzes kohón, amelyen próbaképp kell átjutnotok, mintha hallatlan dolog történne veletek, hanem örvendjetek, ha résztvehettek Krisztus szenvedésében, hogy dicsősége kinyilvánításakor is szívből örvendhessetek" — olvassuk Péter apostol vigasztaló sorait első levelében (4,12—13). Kudarcban, sikertelenségben, igazságtalanságban mindenkinek lehet része. Mégsem ennek a szenvedésnek az elviselése a legnehezebb. Szervezetünk belső nyomásához hasonlóan, amellyel ellensúlyozzuk a légkör ránknehezedő nyomását, általában van bennünk annyi erő, amellyel úgy-ahogy kiegyenlíthetjük a ránkszakadó megpróbáltatásokat. Van ennél „tüzesebb kohó” is, amelyen szintén át kell jutnunk. Naponta megtapasztaljuk, hogy legjobb erőfeszítéseink ellenére sem tudjuk célunkat elérni, hivatásunkat maradéktalanul betölteni. Nehéz tudomásul venni egzisztenciánk korlátáit, amelyek szűkre szabják lehetőségeinket. Arról a szenvedésről van szó, amelyet tehetetlenségünk, elégedetlenségünk, bűneink, végső soron: saját magunk vállalása jelent. De mond-e valamit a szenvedőnek a hivő ember reménye, hogy t. i. a kereszt után húsvét dicsősége következik, hiszen „Isten nem halhat meg"? Vagy kielégíti-e az ateista bizonyossága, hogy „Isten meghalt”? A szenvedés és igazságtalanság szorító helyzetében sokan kétségbevonják a mindenható és irgalmas Isten létét. Felvetik a kérdést: „Miért engedi meg Isten, hogy az ember ártatlanul szenvedjen"? A világ részéről az egyházat újabb és újabb kihívások érik. A kereszténység a modern társadalomban csak akkor lesz elfogadható, ha feltárja legbelsőbb igazságát, életét pedig mind elméletileg, mind gyakorlatilag annak szellemében fogja irányítani, aki az egyházat keresztény egyházzá, a hitet keresztény hitté, a teológiát keresztény teológiává tudja tenni. Az egyház szavahihetősége Krisztusba vetett hitétől függ. Olyan mértékben válik hitre felszólító jellé, amilyen mértékben azonosul Jézus Krisztussal, akit keresztre feszítettek és aki feltámadt. Csak ebben a magát állandóan Krisztushoz mérő igyekezetében adhat feleletet az ember kérdésére. Először tehát Krisztus szenvedésével foglalkozunk. Megkíséreljük többé-kevésbé tisztázni, hogy mi történt a kereszten Jézus és az Atya között, mert így érthetjük meg: ki ez az Isten számunkra. Ebben a munkában szeretnénk összefogni H. Küng, H. Mühlen, H. U. von Balthasar és elsősorban 1. Moltmann kutatásainak eredményeit, amelyek új vonásokkal gazdagítják krisztológiai ismereteinket. „Én Istenem, miért hagytál el engem?" A keresztrefeszített Jézus nemcsak ember, mint mi vagyunk, vagy amik lenni szeretnénk. Ő éppen az, amik mi nem szeretnénk lenni — magára hagyott, elveszett, átok alatt álló ember. „Nem volt sem szépsége, sem ékessége" — mondják a szenvedéstörténet írói Izaiás nyomán. Nem illenek iá az ideális ember szép megjelenésének humanista vonásai. Nem volt szép halála, mint Szokratésznak. Az evangéliumok egyetértésben számolnak be halál- félelméről. Márk szerint Jézus hangos felkiáltással halt meg (15,37), amelyet a 21. zsoltár szavaival ad vissza: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem”? (15,34). Márknál találkozunk a kereszt legrégibb teológiai értelmezésével, amelyet a későbbi hagyomány kissé megszelídített. Lukács elhagyja a 21. zsoltár szavait és a zsidók esti imádságának (Zsolt .30,6) bizakodó hangjaival helyettesíti: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet” (23,46). Lukácsnál a tanítványok nem szaladnak el a kereszt alól, hiszen Jézus nem magára hagyotton hal meg. Jánosnál ismét más a teológiai alap, az utolsó szó így hangzik: „Beteljesedett!" (19,30). Itt tehát Jézus küzdelme győzelemmel végződik és megdicsőül a kereszten. A hagyomány rétegei alapján feltételezhetjük, hogy Márk keményebb megfogalmazása közelebb áll a történelmi valósághoz. Jézus panaszos felkiáltása után paradoxonnak hangzik Márknak a római százados szájára adott hitvallása: „Ez az ember valóban az Isten fia volt” (15,39). Felmerül a kérdés, hogyan kell értelmezni a 21. zsoltár szavait a keresztrefeszített Jézus ajkán? A 21. zsoltárban az „én Istenem" a szövetség Istene, és az „én" a szövetség partnere, az igaz ember, aki elhagyatottságában Isten hűtlenségéről panaszkodik. Jézusnál azonban az „én Istenem" felkiáltás magában loglalja Istennel egészen bensőséges kapcsolatban álló életének lényegét, amelyet az „Atyám” kizárólagos használatával is kifejezett. Éppen ez teszi megrendítővé Jézus szavait a kereszten. Egészen egyedülálló elhagyatott- sága, amelyet attól az Istentől szenved el, akivel a legbensőbb kapcsolatban élt. A kereszten az „én Istenem" az Atya, az „én” pedig a Fiú. Ha nem így értjük, akkor a 21. zsoltár 89
