Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: A gyermek Jézus szent Lukács evangéliumában
iSám 20 kk elbeszéli, hogy Anna méhében fogant és fiút szült, kit Sámuelnek nevezett. Megígérte, hogy a gyermeket az elválasztás után Silóba, a szent Sátorba viszi, „hogy jelenjék meg Jáhve színe előtt és végleg ott is maradjon”. Josephus Flavius (37—95, tehát az evangélisták kortársa!) ezt a következőképp írja le (Zsidó régiségek V, 10,4): „Akkor elmentek ismét a Sátorhoz, hogy Istennek felajánlják a hálaáldozatot és a tizedet megfizessék. Az édesanya emlékezett a fogadalomra, amelyet fiával kapcsolatban tett és átadta őt ezért Hélinek, hogy mint jövendő próféta Istennek legyen szentelve. Ezért növesztette meg a haját is, és vízen kívül mást nem ivott... és felnevelkedett a Sátornál, miután ott maradt”. Tüstént eszünkbe jut az, ami Jánosról olvasható Lukácsnál: „Bort és részegítő italt nem iszik” (1,15). Továbbá: „Te gyermek, a Magasságbeli prófétájának fogsz hivatni” (1,76). A „próféta” és a „Nazir” (Istennek szentelt) motívum tehát, miként Josephus Flavius tanúsítja, az újszövetségi írók idejében Sámuel személyével kapcsolatos és innen került bele Kér. János gyermekségtörténetébe is. Ámbár János születésének hírüladása inkább Sámson születésének hírüladására támaszkodik (Bir 13,1 kk.), Jézus gyermekségtörténetébe Lukács nem jegyezte bele ezeket a vonásokat. Mégpedig tudatosan nem, hogy ezzel is hangsúlyozza: Jézus több, mint pusztán zsidó próféta, vagy zsidó aszkéta, mint pl. Sámuel, Sámson, vagy éppen Kér. János. Jézusban Izrael és a föld minden népének üdvösség-szerzőjét állítja elénk (2,11. 21. 30. 31). Van azonban egy vonás Sámuellel kapcsolatban, amelyet Lukács világosan vonatkoztat Jézusra: az Isten közelségében, otthonában való maradását. Ez tükröződik a tizenkétéves Jézusnak templomi fellépéséről szóló elbeszélésben. A háttérben itt is 1Sám áll, habár bibliánkívüli kibővítésben. A Szentírás nem beszél semmit a 12 éves Sámuelről. Josephus Flavius viszont ezt jegyzi meg (Zsid. rég. V, 10,4): „Alig hagyta el 12. életévét Sámuel, már kezdett prófétáim”. Volt tehát az evangélista korában egy bibliánkívüli hagyomány, amely tudott a 12 éves Sámuel prófétai voltáról. Az egész harmadik evangélium viszont, mivelhogy pogánykeresztények számára íródott és az evangélium általánosságát emeli ki, — Jézust nem pusztán zsidó prófétaként akarja bemutatni, hanem a nemzetek üdvözítőjét és Tanítóját láttatja meg benne. Pontosan ez az értelme a két templomi elbeszélésnek is. A Sámuel- történetek ugyan még megadják a külső keretet a két. Jézussal kapcsolatos elbeszélés számára. Mindazonáltal Jézusnak a jeruzsálemi templomban való első és második megjelenéséről szóló történetek már nem zsidó aszkétának és prófétának nyilvánítják ki őt, hanem a világosság és üdvösség Szerzőjének (2,30. 32), valamint az egész emberiség Tanítójának (2,47). Az új értelmezés pozitív vonatkozásai Ha az újszövetségi szerző ennyire messzemenően függ tartalmilag és nyelvileg az Ószövetségtől, akkor az is világos, hogy itt nem csupán exegetikai vagy filológiai játszadozásról van szó. Ellenkezőleg, mindebből komoly következmények származnak a gyermekségelbeszélés értelmezésére vonatkozóan. A szigorúan vett históriai értelmezést semmi sem alapozza meg. Mégiscsak különös dolog lenne, ha a gyermekségtörténet írója a történeti részletek esetleges pontos leírásához ószövetségi idézethalmazt alkalmazott volna. Ilyen formában korabeli történeti eseményeket nem írnak le. Abból a meggyőződésből kiindulva azonban, hogy a Szentlélek garantálja Jézus életének tévedésmentes, szorosan értelmezett történeti leírását, — századokon át az evangéliumokat „történetírásnak" tekintették, az irodalmi és teológiai sajátosságokat pedig figyelmen kívül hagyták. így a gyermekségevangéliumokban is, mindenekelőtt Lukácsnál, szoros értelemben vett történeti tudósítást láttak. Nem vették észre, hogy a gyermekségevangéliumokat egyáltalán nem a puszta históriai események leírásának tekintették. A szerző nem történelmet, mint ilyet akart nyújtani, hanem teológiát, sőt csaknem kizárólagosan teológiát. Csaknem, mert történeti tényekről, a fogantatásról, születésről és Jézus názáreti tartózkodásáról is tudósít. E három történeti alaptényen kívül aligha volt fontos számára mai értelemben vett történetiség. Ha ugyanis Kér. János és Jézus születésének hírüladását, mint fentebb láttuk, már az Ószövetségben is használatos irodalmi séma alapján fogalmazták meg, és ha ehhez a sémához hozzátartozik az angyal megjelenése, akkor meglehetősen felesleges megkérdeznünk: vajon Gábriel angyal a hírközlésnél valóban megjelent-e vagy sem? Hasonló a helyzet az angyal és Mária, ill. Zakariás közötti párbeszéd kérdésénél is. Hiszen a félelem, az üzenet közlése, az ellenvetés és a bizonyítás szintúgy tartozékai ennek a hírüladási műfajnak. A részben szószerinti ószövetségi idézetek sem a valóságos beszélgetés visszatükröződését javaliják. Még a „szűzi születéssel" kapcsolatban is, legalábbis kérdésesnek kell maradnia, hogy vajon itt elsődlegesen a szűzi fogantatás biológiai mikéntjének problémájáról van szó, vagy nem sokkal inkább teológiai mondanivalót fejez-e ki az író? (Ezzel még 87
