Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Küng, Hans: A gyógyító és segítséget nyújtó Jézus
akárcsak a mai apologéták, az egyház megindulásának korszakára szűkítve szemlélték. Manapság pedig, mint pl. J. S. Semler is, az egyháztörténet csodáival kapcsolatban furcsa „takarékossági elvről” beszélnek. Úgy tűnik, az embereknek mindig több gátlásuk volt saját koruk csodáival szemben, mint a múltbeliekkel. Ez azonban valójában csak a csodával kapcsolatos zűrzavart mutatja.1 A „csoda" fogalma egyébként csaknem annyira bizonytalan, mint pl. a „forradalom" fogalma, és ugyanúgy beszélhetünk a világ hét csodájáról, vagy gazdasági csodákról, mint a technika, vagy mélytenger csodáiról: mindaz csoda, amit az ember (vagy a „természet”), de semmiképpen sem az Isten vitt végbe. A teológusok számára megvan ennek a kényelmes oldala is. Annyira szélesre tágul a csoda fogalma, hogy minden kemény, megütközést keltő vonását elveszíti. Sokan úgy próbálják átvágni a csoda kérdésének szövevényét, hogy csodát látnak mindenütt: számukra mindaz csoda, ami a világban történik, amennyiben minden történést isteni működés hat át, vagy ilyennek ismerhető fel. Akkor azonban például egy hegyomlás, amelynek több tucat halottja van, éppúgy csoda keil-e hogy legyen, mint a megrémült bányászok gyakran csodának magasztalt menekülése? Vagy ha így fogjuk fel, miért kellett a második eseményben közvetlenebbül közreműködnie az Istennek, mint az elsőben? Mi jogon írjuk csak a szerencsésen végződő eseteket az Isten számlájára, a szerencsétlenségeket azonban nem? A csoda fogalma teljesen üressé válik, ha utólag vallásosan értelmezünk minden eseményt, ami a világban lezajlik. Az újszövetségi csoda tulajdonképpeni problematikáját pedig így előkelőén elkendőzzük: vagyis, hogy valóban történeti tények-e Jézus csodái, amelyek a hagyomány szerint beleütköznek a természet törvényeibe? A kérdést, amelyet már D. Hume és J. St. Mill is felvetett, sem az olyan modern szóhasználat nem oldja meg, amely szerint a csoda mindenütt jelen van, sem pedig oly kifejezésmód, amely — archaizálva és ugyancsak elkendőzve — Isten „nagy tetteiről”, vagy Isten „hatalmának cselekedeteiről" beszél. Azt tudniillik, hogy a csoda — nem bizonytalan, hanem szigorúan vett újkori értelemben — a természet törvényeinek Isten által történt áttörése: s vajon elgondolhatók-e az ilyen természetfölötti beavatkozások? Vajon hinnie kell-e a keresztény embernek az ilyen csodákban? Ha arról beszélünk, hogy valamit hinni kell, akkor valami nincs rendjén. Egy jó hírt el szabad hinni. Hogyan kell tehát akkor megítélnünk az evangéliumok csoda-történeteit? A gyógyítási csodákat (lázból, bénaságból, sorvadásból, vérfolyásból, süketnémaságból, vakságból, epilepsziából, vízkárból), az ördögűzéseket, a három halottfellámadást, a hét természeti csodát (a tavon járást, a vihar lecsendesítését, Péter halfogását, a hal szájában talált pénzt, a fügefa elszáradását, a pusztában történt kenyérszaporítást, a víz borrá változtatását)? Sok ember számára mindez még ma sem probléma. Minden egyházban vannak hivő emberek, akiknek Jézus oly sokat — és a természettudományos világkép oly kévést jelent, — hogy egyáltalán nem látnak akadályt abban, hogy minden csodát úgy fogadjanak el, amint azokat szó szerint leírták. Másoknak azonban már vannak nehézségeik az újszövetségi csoda-elbeszélésekkel kapcsolatban; vannak beszámolók csodákról, igen, — erre már Lessing is kritikusan rámutatott —, de ezek „nem bizonyítékai a Léleknek és az erőnek”, nem igazi csodák. Azoknak, akik azt kérdezik, hogy mi is az, ami valóban megtörtént — s akiket nem szabad egyszerűen racionalistáknak minősíteni —, csak a tiszta igazság használ. A kritikus embereknek aligha segítenek majd azok a teológusok, akik csak Jézus evangéliumáról beszélnek, de a csodáiról hallgatnak. A csoda-történetek egészében (de nem minden egyes csoda külön) hozzátartoznak a hagyomány legrégibb elemeihez. Ha irodalom- kritikai nézőpontból vizsgáljuk, a csodatevő Jézusról éppúgy biztos bizonyítékaink vannak, mint a prédikáló Jézusról. S végül is nem hagyhatjuk ki világnézeti elfogultságból Márk evangéliumának csaknem a felét, ha azzal az igénnyel lépünk fel, hogy mint történészeket komolyan vegyenek bennünket. Kritikus embereknek azonban nem fognak sokat segíteni azok a teológusok sem, akik úgy „magyarázzák” a csodákat, hogy hangoztatják: Jézus többször is visszautasította, hogy a csodák alapján higgyenek neki.2 Jézus nem végzett alapvető csodakritikát. Nem azért, mintha a csodák nem volnának lehetségesek, hanem mert félrevezetők lehetnek; ezért is utasította vissza a kérést, hogy jelt adjon. Nem a csodákban való hitet utasítja el, hanem a csodák követelését és a csodavárást; nem egyszerűen a csodát, hanem a látványosságot. Jézus szavát a csodák bizonysága nélkül is hinni kell. Nem az érdekelte Jézus kortársait és az evangélistákat, ami annyira érdekli a mai embert, a racionális és technikai kor emberét, t. i. a természet törvényei. Nem természettudományosán gondolkoztak, és ezért nem úgy értették a csodát sem, mint a természet törvényeinek átlépését, mint a szakadatlan oksági láncolat megsértését. Nem különböztettek meg az Ószövetségben sem olyan csodákat, amelyek összhangban vannak a természet törvényeivel, és 78
