Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Ki ez az ember?

Miért keil hinnünk, hogy Jézus Krisztus — Isten?

A kérdés s a reá adandó válasz mintegy kétezer éve „izgatja” az embereket. Ha végső soron Jézussal kapcsolatban nem ez a kérdés állna előtérben, ha a vele foglalkozók nem arra gondolnának, hogy benne „több" jelent meg köztünk, mint csak egy ember, akkor aligha törődtek volna ennyit régen és ma az ő személyével, „történetiségével", jézus nem volt nagy hadvezér, nem hagyott maga után semmiféle művészi alkotást, nem is volt szakképzett tudós, — s még sorolhatnák a negatív megállapításokat. És mégis... Természetesen az ő idejében is voltak, akik közömbösen elmentek mellette és lesznek ilyenek a jövőben is. Mindazok azonban, akik őszinte és egyértelmű igent vagy nemet akarnak adni a fenti kérdésre, nem riadhatnak meg a nehézségektől, a döntés felelősségétől.

Ez a válaszadásra való készség, nyitottság nem vezet a „semmibe”, nem eredményez bizonytalanságot. Arról tanúskodik csupán, hogy egyesek — vagy sokan — észreveszik: Jézussal kapcsolatban túl kell lépni a tér és idő, a történetiség szűk korlátain. E nyitottság — most már kimondhatjuk — a misztérium világának titokzatos valósága felé mutat. „Történetfeletti" valóság felé, mely azonban mégis benne áll a történelem sodrában és emberi módon tudósítók útján ad hírt önmagáról. Aki Jézussal, az ő személyével kezd foglalkozni, újra és újra a titoknak, a misztériumnak „falába” ütközik. Minden, ami ővele kapcsolatos, ami általa köztünk jelentkezik, „túlmutat" a történetiség emberi korlátain. A titkok felőle indulnak el, de egyszersmind őbenne futnak össze. A középpont maga Jézus: az ő egészen sajátos misztériuma; az, amellyel a hivő vagy épp kétkedő tanítványok épp úgy, mint a farizeusok. Jézusnak ellenfelei is szembetalálták önmagukat.

Az egész kereszténység középponti misztériuma: Jézus személye. Minden kérdés újra és újra ebbe torkollik: Kicsoda ez? Ki ez az ember? A döntő kérdés: kicsoda Jézus? — Az ősi, sok évszázaddal ezelőtt megfogalmazott, „teológiailag” pontos válasz így hangzik: Ö az Istenember, egy személy két természettel. Valóságos Isten és valóságos ember. E formulát 451-ben, a kalkedoni zsinaton fogalmazták meg a benne hivő emberek, hogy kifejezzék: kit és mit is látnak Jézus Krisztusban. A két „adottság", az isteni és emberi mivolt nem osztja őt ketté, mivel egyetlen Személy. — Az elmúlt mintegy másfélezer esztendő során sokan bármennyire pontosnak tartják is a kalkedoni választ — újra és újra felteszik a kérdést: Kicsoda Jézus Krisztus? Ki ő a mi, az én számomra? A kérdés provokáló, mert őszinte választ követel. Provokáló, mert nem engedi meg, hogy csupán üres „formulákat" ismételve mondja el bárki is a „klasszikus" feleletet. Az őszinte válaszadásnál sohasem lehet Jézusnak „fogalmával”, „meghatározásával” megelégedni. Szerencsétlen vállalkozás lenne az is, ha őreá csakis „visszatekintenénk”, ha csak a régen élt „történeti személyre” gondolnának, amikor Jézust említik. Jézust nem lehet kiemelni az üdvösség történetéből, mert ő „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké" (Zsid 18,8). Ma talán így fogalmazhatnánk meg a legmeggyőzőbb választ: Jézus Krisztusban Isten jelent meg közöttünk. Isten jósága maradt és él velünk. Ű régen és ma is Urunk, de egyszersmind Testvérünk is.

A hivő ember válasza azonban csak a hasonlóképp hivő emberek számára meggyőző. Jézusról régen és ma is különféle vélekedések, ítéletek hangzottak el. Hogy mi ennek az oka? Nem az evangéliumok „ellentmondásai", nem is az apostoli igehirdetésben fellelhető stílus-különbözőségek vagy ehhez hasonló körülmények. E tény egyesegyedül Jézus személyében, az ő nagyon is „ellentmondásos” személyében kapja „magyarázatát". Jézus egész lénye sajátos „dialektikával" van tele: nyitottság és rejtettség, önfeltárulkozás és zárkózottság, tények és misztérium fonódnak itt egybe. Olykor titokzatos „epifániák", megnyilatkozások, máskor még több titokkal terhes rejtettség és névtelenség. Az „egysíkú” Jézus-kutatás feltétlenül zsákutcába vezet. A patetikus lelkesedés könnyen elfeledkezik a misztérium „lenyomó”, „lehúzó" hatásáról. A „Deus revelatus", az önmagát kinyilatkoztató Isten Jézusban köztünk élt, körül járt és jót tett. És mégis: emberségében, szenvedésében és halálában egyaránt „Deus absconditus”, rejtőző istenség maradt. Őbenne ugyan a misztérium „foghatóan" jelent meg az emberek között, de mégis kicsúszik kezeink közül. Az „expertus potest credere” csakis a „belső megtapasztalásra” építő, hivő döntésből fakadó emberi örömöt fejezi ki. A történeti vizsgálódás ugyan feltárja, hogy Jézusban valami „rendkívüli” valami, emberin „túlmutató" jelent meg a földön; azt azonban, hogy e „rendkívüliség" hogyan, s miként igazolható, „dokumentálható", csak fáradságos munkával, — és sohasem hiánytalanul — lehet feltárni.

Jézusnak ez a „nyíltsága” és ugyanakkor „kétértelműsége” legalább is elgondolkoztató. Az a tény, hogy egy kb. kétezer éve élt ember ennyire „kivonja" önmagát a történeti magyarázat és „mérhetőség” alól, feltétlenül szembeötlő. De ennél is több: feltétlenül döntésié szólít fel. Már az is döntés, hogy ha valaki számára mindez a nyitottság, kétértelműség az „üresség és értelmetlenség”, vagy épp a misztérium, a „mérhetetlen isteni titok világa” felé mutat.

76