Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Ki ez az ember?

vándorprédikátorról esik szó. A „tények" és „értelmezés”, tudás és hit közti szétválasztást a semleges (?!) történész esetleg el tudja végezni, de soha nem a hivő ember, a hivő teológus.

Jézust és egyházát, a kereszténységet nem lehet pusztán a történeti kutatásokból „megérteni". E körülmény azonban nem menti fel a kutatót, a hivő történészt sem, hogy szak- tudománya követelményeinek megfelelően ne foglalkozzék a Názáreti Jézussal. Egyébként is, ha e munkát a teológusok, hivő emberek nem végeznék el, megtennék mások, — még

akkor is, ha számukra a Jézussal kapcsolatos kérdések nem jelentenek teológiai vagy

épp hittel kapcsolatos problémát.

Jézusba, az Isten Fiába vetett hitünket megvallva nem valamilyen „mitikus alak” felé fordulunk. Nem, hanem a názáreti ács felé, az emberek közt emberként élő Ember felé.

A „hír”, a „híradás” és a „hitvallás” egybeforr, amidőn megvalljuk, hogy az a Jézus, aki

körül járt, jót tett, szenvedett és meghalt, — egyben a Feltámadott Krisztus. A „történeti Jézus", az ővele kapcsolatos földi események elválaszthatatlanok az ősegyház igehirdetésének telmagasztalt Krisztusától. Az viszont, hogy a Jézus földi életével kapcsolatos tudósítások nem „jegyzőkönyvszerűen", nem pontos időrendi sorrendben adják elő mondanivalójukat, egészen természetes. Egyetlen tanúsítót, egyetlen igehirdetőt sem, aki Jézust hirdette, nem a részletek, az események sorrendje érdekelte, vagy épp „izgatta". Nem, hanem az események üdvtörténeti mondanivalója: Jézusban elérkezett a Szabadító, a Megváltó. Minden tudósító ezt a „benső mondanivalót" kívánta közölni, az „utakon és tereken” világgá kiáltani. Hittel vallotta, hogy Jézus, akit oly sokan láttak, akihez annyian fordultak segítségért, akit a zsidók megfeszítettek: a megígért Messiás.

A hivő ember, a teológus nem mondhat le arról, hogy szembenézzen a történeti valósággal, igazsággal. Ha ezt a munkát nem végezné el, ha nem reális történeti alapokra építene, akkor a kereszténység valamiféle idea-tanra, gnózisra zsugorodna össze. Az egyház hivatalos állásfoglalása is az, — pl. legutóbb az evangéliumok történetiségével foglalkozó megnyilatkozásaiban, a „Dei Verbum” konstitúcióban —, hogy a történeti kutatást nyitva kell hagyni, mindig alaposabb, megbízhatóbb ismeretekre kell törekedni. A kutatás tehát nyitott. Az események, konkrét esetek felülvizsgálata, mindezeknek összevetése olykor további munkát, tisztázást igényel. így pl. Jézus számos kijelentését kell mintegy „összehangolni”, időbeni problémákat megmagyarázni. Abban teljes az összhang, hogy az események mind Jézus személye körül játszódnak, mind őróla szólnak, vagy felé mutatnak. Az apostoli igehirdetés teljességgel egyértelmű: arról a Jézusról tanúskodik, aki a Krisztus.

Mi következik mindebből? Elsősorban az, hogy az eseményeket, tényeket „történetileg” is feltétlenül meg kell vizsgálni. Ugyanakkor azonban — s ez mintegy a „második lépcső” — az eseményeket értelmezni is kell. Hittel vagy hit nélkül, hivő döntéssel vagy a hit elutasításával nyúlunk hozzá. Amint az apostoli igehirdetésben az események „mögött” a hit élt, a hit mozgatott mindent, épp úgy a mai vizsgálódás sem /.takaríthatja meg” ezt a fáradságot. A tények pozitív vagy negatív előjelű, de valamilyen hitet, hivő döntést provokálnak. Enélkül a hivő döntés nélkül már az apostoli hagyomány sem adott át az utókornak semmit és ugyancsak e döntést követeli a ma emberétől is a „történeti Jézus”. Ezek előrebocsátása után már nyugodtan kijelenthetjük: Jézussal kapcsolatban nem beszélhetünk „hűvös és józan" vagy épp „semleges és tárgyilagos" történetirásról. Az igazság, Jézus igazsága régen és ma is a hit döntésével, a hit igazságával forr össze, és nem egyértelmű történeti tárgyilagosságra vagy épp evidenciára épít.

Minderre gondolva már természetesnek tűnik, hogy Jézusról hallva vagy szólva másmás „értelmezéshez" folyamodott egy korabeli farizeus, az apostolok, Pilátus, a későbbi keresztény vagy ateista. Azért ti., mivel az egyik az eseményekben vagy épp azok „mögött” az általuk és bennük jelentkező Istent is meglátja, a másik viszont nem. Az egyik felismeri Isten Küldöttét, a Messiást, a másik nem. Érdekes, hogy semmiféle történeti esemény, tény az „értelmezéssel" szemben nem tudja önmagát sem „megvédeni", de arra sem képes, hogy egyfajta konkrét értelmezést mintegy kicsikarjon. A tények „nyitottak" s e nyíltságuk miatt különféle magyarázatra, értelmezésre adnak lehetőséget. Azt, hogy az Úr Jézus meghalt a kereszten, ma már aligha tagadja valaki. Mint puszta tény: egy embernek halála, — nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint egy másik embersors földi lezárása. Esetleg még azt is elismerheti valaki: egy különösen jó, nemesen gondolkodó ember halt meg a kereszten. Azt viszont, hogy ez a halál „megváltó halál”, hogy annak az egész emberiség számára üdvösségszerző jelentősége van, a pusztán csak tényeket regisztráló ember soha nem képes felfedezni. Sorolhatnánk tovább Jézus más — üdvösségünkért véghezvitt — tettét, életének eseményeit. Ezekkel kapcsolatban is áll: hivő döntéssel megvalljuk, hogy ő nem csak testvérünk, de Urunk is, — vagy elutasítjuk, hogy benne és általa Isten működött közöttünk.

75