Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 1. szám - FIGYELŐ - Kormányos Lőrinc: Ima és küldetés

tűk is úgy, mint önmagáért. Azokkal a sza­vakkal kéri Istent, amelyek létének legközvet­lenebb kifejezései. Az ima is, mint a lelki élet egyéb tényei, valószínűleg az ösztönökből kapja első im­pulzusát. A vallás, a szokások teszik kifejezet­té, ezek adják meg formáját, módjait. Érthető ebből, hogy néha nem felel meg teljesen az ember, az egyén gondolatvilágának, szándé­kainak, igényének. Nem tudja úgy magáévá tenni, hogy lélekben és igazságban imádkoz­hasson. — inkább csak imát „mond”. Sok keresztény, akinek az életében még he­lyet kap az ima, gyakran elég verbálisán, csak a „parancs megtartása” miatt imádko­zik. Nincs tudatában Isten jelenlétének — és Isten előtti jelenlétének. Nem próbálja érteni, amit mond. Jól mutatja ezt, hogy éppen ima­kezdetek forrtak össze olyan szervetlen szó- összetételekké, melyeknek elő- és utótagja között nincs semmiféle értelmi vagy gramma­tikai összefüggés. Ilyen például a hiszekegy, a miatyánk. Alig egy-két ilyen összetett sza­vunk van, mindegyik valamely összefüggő szö­veg, táblázat (egyszeregy) kezdő szavaiból forrt össze, de jelentésük az összetevő elemek jelentésétől már eltávolodott. Sok ima használata mechanikus, kicsit ir­reális jellegű, minden különösebb érdek nél­kül recitálják őket. Az Istenhez címzett kéré­sek, dicséretek, amelyekből állnak, híján van­nak minden meggyőződésnek, túl általános jellegűek. De vannak az életnek olyan intenzív pilla­natai is, amikor a liturgia szabályos formu­láin, a vallásosság konvencionális kifejezése­in, az előregyártott attitűdökön túl fakad föl az emberből az ima. Élő, személyes, vissza- foghatatlan lesz. Szükségszerűen követelő jel­legű, ha nem is fogalmilag, hát intenzitásá­ban. S a teljes emberi valóságból fakad. Ezek a pillanatok, és minden olyan tettünk, amely valamiképpen válasz Isten hívására: imádság. Az imát ugyanis nem kötött, meg­szokott formái jellemzik elsősorban, hanem az, hogy az ember lényege szinte áttetszővé válik benne. Az ima, lényegénél fogva szó, beszéd — de ugyanúgy lehet csönd is, ha mindegyik pontosan ki tudja fejezni ezt a lé­nyeget. Minden keresés, amely az ember lényegére irányul: ima. Akkor is az, ha ki sem ejti Isten nevét, mert ezekben a pillanatokban tényleg válaszol Neki. Ha valóban ezt teszi, a hasz­nált formulák lehetnek szinte üresen konven­cionálisak, babonásak, fanatizmussal töltöt­tek, — de lehetnek a vallási tradíciónak szinte teljesen ellentmondók, extrémek is: ezeket az embernek önmaga előtti jelenléte imává szentelheti. Botránkoztató kifejezések is fel­tárhatják az emberi lét tragikus voltát, igazi mélységét, amelyet a liturgia imái és a kötött imák általában hieratikus formák mögé rejte­nek. A megsemmisülést követelő kétségbe­esésből, a szentségtörésbe részegült lázadás­ból is lehet imádni Istent. Mert olyan hely­zetekben, ahol az ember nem játszik szerepet sem önmaga, sem mások előtt, hanem tényleg megpróbál önmaga lenni, — Isten is jelen van, bármilyen távolinak is tűnik. Az Istennel való beszéd, ha azt nem pusz­tán a rutin, a jámbor konformizmus vagy va­lamiféle mechanikus parancsteljesítés váltja ki, — bárhogy befolyásolják is kifejezéseit az egyes gondolkodási rendszerek, s még ha na­gyon távoli is ez a valóságos élettől —, már az ima kezdete. Az ilyen imának, — amely tehát jórészt külső befolyásoktól függ, az élethez alig adaptálható vagy teljesen ide­gen tőle, s így még a benne lévő őszinte val­lásosság ellenére is alig lehet őszinte —, fő­ként pszichológiai hatása van. Olyan beszéd ez, amely — jóllehet Istenhez címzett — nem annyira Hozzá, hanem inkább az emberhez, az imádkozóhoz szól. Ha kellő összeszedett- séggel végzi, akkor azért mondja, hogy ő ma­ga hallja, hogy megértse tartalmát. Indirekt módon segíti, hogy hozzá alkalmazkodjék, hogy kifejezhesse azt, aminek lennie kellene, ami valóban szeretne lenni. Kifejezései önis­merethez segítik, — ha kellő figyelemmel mondja őket. A kötött imák tehát, ha nem maradnak öncélúak, elvezethetik az imádko- zót az igazi imához, mert közvetve segítik, hogy megértse önmagát, megértse a benne lévő hívást. Az imához, ha nemcsak „mondják” őket, több kell, mint aprólékos figyelem, a szöveg­hez való ragaszkodás, érzelmi vallásosság. Egybe kell, hogy essék az imádkozó életének erővonalával, amelyben gondolkodik, amely­ben önmagát teremti. Olyan állapotot kíván, amely bizonyos értelemben kilépés a megszo­kottból. Az ima összeegyeztethetetlen a min­dennapi élet szétszórtságával, szellemi össze- szedettséget, kellő öntudatot igényel. Ilyen módon lehet csak teremtés, és mint minden teremtett dolog, inspirációk forrása, erőforrás teremtője, az imádkozó számára. Az ima egy az emberrel. Ezért az ember fő­ként azokban a pillanatokban képes igazán és jól imádkozni, amikor átlátja küldetését, feladatát, lényegét. Ekkor találja meg és te­remti magát, ekkor látja meg legvilágosabban az isteni szándékot és ekkor tud legtisztábban felelni erre. Amikor küldetése parancsoló, egyértelmű és személyes jellegű lesz, nem pedig csak megfelelő és ésszerű. Amikor kül­detésének szorítása, kényszere odáig viszi, ahova nem gondolta, hogy eljut. Amikor olyat kell tennie, amire képtelennek hitte magát, félt tőle. Amikor a kudarc, a bukás fenyege­tésével olyat kérnek tőle, amelyet nem tud adni. Amikor teljesen kiszolgáltatott sorsának. És akkor, amikor teljesen értetlenül áll a mű előtt, amelyet korlátái ellenére teremtett; az 48

Next

/
Thumbnails
Contents