Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Tomka Ferenc: A bűnösök Egyháza
TEOLÓGIAI-LELKI PÁSZTORI JEGYZETEK „A BŰNÖSÖK EGYHÁZA” „A hittudománynak, vagy a keresztény embernek egyaránt egyik legkínzóbb kérdése az Egyház kettős természete, egyszerre isteni és emberi, szent és bűnös volta. A kereszténység mindig vallotta ugyan, hogy tagjai nem mentesek az emberi gyengeségektől, a bűntől, mégis újra és újra szembetalálta magát a kísértéssel, hogy az Egyház szentségére hivatkozva elutasítsa bűnei beismerését, a lelkiismeretvizsgálatot és a megújulást” — mondja K. Rahner*. — Úgy tűnik, hogy korunk egyházi megújulásának, a zsinat által megkívánt átalakulásnak is egyik legsúlyosabb akadálya az, hogy a keresztényekben hamis egyházkép él, amely csak a „szent Egyházról" tud, és éppen ezért elutasít egyrészt minden egyházkritikát, másrészt minden megújulást. Mindezek a gondolatok teszik szükségessé, hogy legalább röviden szembenézzünk azzal a kérdéssel, amelyet korunk teológiájában a „bűnösök Egyháza" címszó alatt szoktak emlegetni2. Az Egyház és az emberi gyengeségek A „bűnösök Egyháza” kifejezés csupán az Egyház mindenkori tanítását ismétli meg, illetve foglalja össze: azt ugyanis, hogy az Egyház — szentsége mellett is — gyengeségek és bűnök hordozója, mivel tagjai emberek. A gondolat tehát nem új. Amíg az egyháztörténelem legkülönbözőbb eretnekségei — így a montanisták, a novatianusok, a donatisták, később a katharok, majd a husziták — azt állították, hogy a bűnösök nem tartoznak az Egyházhoz, addig a hivatalos Egyház tanítása — a Szentírást követve — mindig hangsúlyozta, hogy a krisztusi közösség igenis bűnös tagokból áll; ennek következtében pedig mint minden emberi közösség, maga is ki van szolgáltatva az emberi gyengeségeknek. Hogy ez a témakör napjainkban mégis olyan nagy feltűnést keltett, illetve hogy korunk teológusainak újra és újra vissza kellett térniök hozzá, azt az imént említett szemléleti eltolódással magyarázhatjuk. „Az Egyház tagjai ugyanis ismételten — így a legutóbbi korban is — abba a kísértésbe estek, hogy magukénak tekintsék a Krisztusban már kivívott győzelem dicsőségét"3. Bár a hibák elkendőzésében az ember, illetve a közösség ősi, természetadta önvé- delmi-önállítási igénye nyilvánul meg, mégis azt kell mondanunk, hogy az Egyház misztifikálásának hátterében az Istenbe vetett bizalom megfogyatkozását fedezhetjük fel. A Szentírás szelleméből élő keresztény és kereszténység nemcsak tudatában van gyengeségeinek, hanem — amint szent Pál mondja — dicsekszik is gyengeségeivel, mert nem saját, hanem Isten erejében bízik, és tudja, hogy „Isten ereje a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,9). Ezzel szemben, ha egy keresztény ember vagy közösség nem tud szembenézni saját gyarlóságával, úgy az szükségképpen azt jelenti, hogy már nem annyira Istenbe, hanem inkább saját erejébe, tökéletességébe veti bizalmát. Ezért nem képes elismerni saját elégtelenségét. Mivel az utóbbi korban gyakran találkozhattunk ilyen irányú szemléleti-magatartási eltolódással, érthető, hogy VI. Pál pápa tette olyan újszerűnek hatott és óriási visszhangot váltott ki, amikor — mint ismeretes — a zsinat folyamán ünnepélyesen bocsánatot kért az elszakadt testvérektől mindazokért a hibákért, amelyekkel a katolikus Egyház tagjai is okai voltak a szakadásnak. És ugyancsak ebben az összefüggésben értjük meg, hogy miért voltak olyan nagy jelentőségűek a zsinatnak azon megnyilatkozásai, amelyek a legkülönbözőbb vonatkozásokban utaltak az Egyház hibáira, gyengeségeire.4 Ezekben nemcsak arról esett szó, hogy az Egyház folytonos megtisztulásra és megújulásra szorul5, és hogy minden kereszténynek feladata dolgozni e megújulásért a saját és az egyházi közösség életében6, hanem kifejezetten szerepelt a „bűnösök egyházának" gondolata is. A keresztény egységtörekvésekről szóló dekrétum például magára az Egyházra alkalmazta szent János mondását: „Ha 257
