Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Tomka Ferenc: A bűnösök Egyháza
azt állítjuk, hogy nem vétkezünk, hazuggá tesszük őt és tanítása nincs bennünk" (7; Un 1,10). Az Egyház szentsége Mindezek után azonban természetszerűen felmerül a kérdés: mit jelent akkor ez a mondat — „hiszek a szent Egyházban”: illetve mit jelent az Egyház szentsége? — Az Egyház szentségének záloga, garanciája maga Jézus Krisztus. Vagyis az Egyház „ereje” nem emberi erőforrásokból — nem saját emberi tökéletességéből — ered, hanem a kegyelem erejéből. Az Egyház szentsége azt jelenti, hogy a keresztény közösség minden emberi gyengesége mellett vagy ellenére Isten üzenetének, igazságának hordozója, Isten Krisztusban megtestesült szereteté- nek jele és eszköze a világban.7 De hogyan lehet Isten kegyelmének jele az a közösség, amely telve van bűnökkel, gyengeségekkel? — A gyengeség az emberi természet szükségszerű következménye. Ha az Egyház emberi közösség, akkor elkerülhetetlenek benne a botlások. És ha Isten egy emberi közösséget bízott meg azzal, hogy a történelemben az örök igazságokat képviselje, akkor „számölt azzal” is, hogy ez a közösség — mind egyes tagjaiban, mind egészében — magában hordja az emberi hibalehetőségeket. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az elfogulatlan szemlélő nem fedezhetné fel benne Isten kegyelmi erejét. Ami a közösség egészét illeti: bár az Egyház történelmében ismerősek az emberi gyengeség mélypontjai, annál inkább a kegyelem működését igazolja az a tény, hogy ez a közösség mégis ismételten felül tudott emelkedni a gyengeségeken; hogy a leg ki - látástalanabb korok után is jöttek karizmatikus személyek vagy mozgalmak, akik vagy amelyek újra és újra a krisztusi ideálok felé irányították Isten népét. (A közösség egészére vonatkozóan, a sokszor egyoldalú megvilágításokkal szemben még azt is meg kell kérdeznünk, hogy — bár nehéz ilyen jellegű összehasonlításokat végezni — vajon melyik az az intézmény, amely követ merne vetni az Egyházra azután, miután szembenézett saját gyengeségeivel, saját történelmével?) Ami a közösség egyes tagjait illeti: az Egyházban minden korban jelen volt a szentségre törekvés, és az életszentség. És most ne csak a kanonizált szentek seregére gondoljunk, hanem azokra a „névtelen” keresztényekre is — a történelemben, vagy éppen saját környezetünkben —, akik hétköznapi életükben megélték, illetve megélik a szeretetet, s akik valóban Isten szeretetének jelei környezetük számára. önkritika és dialógus „Dicsérik Isten Egyházát és a keresztényeket — írja szent Ágoston magukról a keresztényekről. — Hallja ezt valaki, aki nem tudja, hogy a rosszakról közben hallgatnak; közeledik, mert vonzza a dicséret, de ugyanakkor visszataszítja őt a méltatlan keresztények viselkedése".8 Az egyház egyoldalú dicsérete a párbeszédnek és a hit továbbadásának is legnagyobb akadálya lehet. Ha az Egyház úgy beszél magáról, mint hibátlanról, akkor egyrészt nem Istenre, hanem önmagára irányítja a figyelmet, másrészt eleve elülteti a kételyt a külső szemlélőben, aki esetleg azonnal észreveszi hibáit, meglátja az ellentétet a hirdetett szentsége és valóságos gyengesége között. Ezzel szemben, ha hangsúlyozza emberi, esendő voltát (természetesen nem felejtkezve el szentségének helyes bemutatásáról sem), — ha hangsúlyozza, hogy tanúsítania kell Isten szeretetét, de to- núságtétele csak távolról képes megközelíteni a mindennél tökéletesebbet, a Szentet, — ha hangsúlyozza, hogy az Egyház tagjai együtt küzdenek az emberiséggel a gyengeségek ellen és vele együtt haladnak oz örök Távlatok felé, — akkor egyrészt valóban tanúsítani fogja a világ számára Isten megváltó, felemelő, megbocsátó kegyelmét, másrészt felhívásával, egész magatartásával lehetőséget ad a külső szemlélőnek arra, hogy ne akadjon fenn az intézmény emberi gyengeségein, hanem lásson túl azokon, tekintsen a transzcendens isteni világ felé. Tomka Ferenc JEGYZETEK: 1. K. Rahner: Kirche der Sünder, in: Schriften zur Theologie VI. Zürich, Einsiedeln, Köln, 1968, 301. — 2. K. Rahner: Kirche der Sünder, uo.: K. Rahner: Sündige Kirche nach den Dekreten des zweiten Vatikanischen Konzils, i. h. 321—47, Hugo Rahner: Az Egyház — Isten ereje emberi gyöngeség- ben, in: Szolgálat; Az Egyház mindig fiatal, Eisenstadt, 1972,; Gál F.: Idő az örökkévalóságban, Budapest, 1964, 275, 289. — 3. H. Rahner: i. h. 17. — 4. A keresztény egységtörekvésekről 4, 6, 7; Az Egyházról 8, 9, 14, 15; Az Egyház a mai világban 43; A papképzésről 13—18; A papi szolgálatról és életről 1, 12 stb. — 5. Az Egyházról 8, 9. — 6. Vö. Az Egyház a mai világban 43; az Egyházról 8, 9. — 7. Az Egyházról 1; vö. Az Egyház a mai világban 42. — 8. Aug. Enarr in Ps 30; 99 — id. K. Rahner: i. h. 18. 258
