Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - FIGYELŐ - Rédly Elemér: Lehet-e a gyereknek halálos bűne?
hogy ha valaki például nem tartja meg a szentségi böjtöt, az szentségtörést követ el. Néhány hónappal az elsőáldozás után aztán az áldoztatórácsnál jutott az eszembe, hogy otthon a kenyér héjából letörtem egy darabot és megettem. Még meggondolni sem tudtam, mit tegyek, mert rám került a sor és megáldoztam. Attól kezdve nem tudtam megnyugodni. Nem tudtam, hogyan gyónjam meg „halálos” bűnömet, nem mertem elmondani, mit „tettem". Ezért féltem a gyónástól, az áldozástól, a prédikációtól és mindentől, ami a kárhozatot juttatta eszembe. Néhány év múlva végül egy lelkigyakorlat után szántam rá magam, hogy a gyónásban elmondjam, mi bánt. Sose felejtem el gyóntatóm szavait: „Te csacsi, hát azt hiszed, hogy a mennyei Atya . . . ." Ezután a gyónás után madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. Végre valaki megmagyarázta nekem, hogy a mennyei Atya igazán szeret, hogy nem kell állandó rettegésben élnem, a pokoltól való félelem miatt. Valóban „csacsi” voltam. De, vajon nem lehetett volna ezt a félreértést elkerülni? Azóta nem egy hasonló esettel találkoztam. Azt hiszem, nem kevesen vannak „sorstársaim”, akik hasonló félelemben élnek. De vajon közülük hánynak oldódik meg a problémája? Attól félek, hogy többségük sosem találja meg a megfelelő megoldást, és a félelem végül elfordítja őket a vallástól, Istentől, Nem lehetne az ilyen bajokat megelőzni? Nemcsak lehet, hanem kötelességünk is mindent megtenni, hogy ilyen eset elő se fordulhasson; súlyos lelkipásztori „műhiba" lenne, ha oktatásunknak ilyen következményei lennének. Ehhez azonban helyes szemléletet kell kialakítanunk: valójában mi a halálos bűn, mit jelent a keresztény ember életében? Át kell továbbá gondolnunk, hogyan alkalmazhatjuk megállapításainkat a gyermekekre, és ennek megfelelően milyen nevelési feladataink vannak? Isten: Urunk, Gazdánk, vagy Atyánk? A hagyományos megfogalmazás szerint az követ el halálos bűnt, aki fontos dologban, tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsának. Aki halálos bűnt követett el, az elveszti a megszentelő kegyelmet s ha ilyen állapotban hal meg, akkor elkárhozik. Nem akarom kétségbe vonni e megállapítások helyességét. Mégis megkérdezem, milyen istenfogalom rejlik ezek mögött? Az úr parancsol rabszolgájának és az engedelmeskedik, mert tudja, hogy ha nem teszi, akkor jaj neki. — A gazda parancsol béresének, aki hozzá elszegődött, és az engedelmeskedik, mert tudja, hogy ha nem, akkor mehet és oda a várt fizetség. — Az édesapa is parancsol gyermekének és az is engedelmeskedik, de nem azért, mert fél valamilyen büntetéstől, nem is csupán azért, mert valamilyen jutalmat remél, hanem azért, mert szereti édesapját. Tapasztalatból tudja, hogy édesapja mindig jót akar neki, még akkor is, ha nem érti, hogy mit miért kíván tőle. Ezek után talán már belátható, hogy a hagyományos megfogalmazás mögött Isten nem mint Atya szerepeit, hanem mint parancsoló úr, esetleg jó gazda. Amig azonban ilyen fogalmaink vannak a keresztény életről ... Akkor hát mi a bűn, kik jutnak a pokolba? A választ távolabbról kell kezdenünk. Keresztény az, aki hisz Jézus Krisztusban és mindent megtesz érte. Azért vagyok keresztény, mert Jézustól megtanultam, hogy mennyei Atyám szeret, gyermekévé fogad és meghív az örök életre. Természetes, hogy én is viszonzom szeretetét úgy, ahogy azt Jézustól megtanultam. Ez az Isten szereteté- ben való élet, ez az Isten életében való részesedés: a kegyelmi élet. Akkor nevezhetem magamat igazán kereszténynek, ha már tudatosan döntöttem Jézus mellett. Ha pedig döntöttem, akkor „természetemmé" válik, hogy azt tegyem, amit Jézus, a szeretet kíván tőlem. A bűn az, amikor nem ezt teszem. „Halálos” bűn pedig az, amikor megszakítom az Istennel való szeretetközösséget, amikor „fütyülök” rá és azt mondom, nem érdekel, nem törődöm vele. Ennek a magatartásnak természetes következménye, hogy elveszítem a kegyelmi életet, jobban mondva kizárom magamból a kegyelmi életet. Ez a szeretet nélküli bűnös állapot vezet a kárhozatba, ha életem végéig, halálomban is megmaradok ilyen Istentől elfordult állapotban. Ezek után természetesnek tartjuk, hogy aki igazán keresztény, az „halálos” bűnt nem követ el. Előfordulhat ugyan ilyen is, de az ritkaság. Ezután azonban sokan aggódva kérdezik: nem vagyunk túl „elnézőek", nem vezet ez laxizmushoz? Kik jutnak egyáltalán a pokolba? Hogyan ítéljük meg azokat a bűnöket, amiket eddig súlyos bűnöknek tartottunk? Súlyos vagy halálos? A továbbiak megértéséhez tisztáznunk kell: a bűnöket tárgyuk szerint osztályozva van súlyos bűn és nem súlyos bűn; a fele254
