Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - FIGYELŐ - Boda László: Gondolatok az emberről
FIGYELŐ „Te ki vagy?" (Jn 1,19) GONDOLATOK AZ EMBERRŐL (Ádventi reflexiók) A tér megfoghatatlan erővonalai között, az idő bizonytalan sodrában, a fejlődés gyümölcseként jelent meg a földön ez a különös és merész teremtmény: az ember. Kapcsolatai szokatlanul végletesek. Minthogy teste és lelke van, egyaránt tartja a rokonságot az állatokkal és az angyalokkal. A Föld teremtményei között nincs hozzá hasonló. Nagysága hegycsúcs, nyomorúsága szakadék. Egy kozmikus körhinta szédületében él. A napkörüli bolygók egyikére szól létének menetjegye. Utazása célját még ma is találgatná, ha tájékozódásul nem kapja meg a lelkiismeretet és feje fölött a csillagokat, ráadásul pedig a kinyilatkoztatást. Férfinak és nőnek alkotta őt Teremtője. Ez boldogságot és veszedelmet hoz rá: — ahogy egy költő fogalmazta — a szerelem „égi tüzét" és „kárhozati lángjait”. Ugyanakkor viszont megmaradását is biztosítja. Drámai feszültségek erőterében játssza szerepét, egyre sokasodó társaival, a világ forgószínpadán, melynek díszletei a változó évszakok, a nappalok és az éjszakák. Teste megvesztegetően szép tud lenni. Ősidők óta lefoglalja a szobrászok képzeletét. De hol van még ez a szépség — születése előtt és mivé lesz halála után? Agya valóban a Legfőbb Mérnökre vall: egy fejlődő, félfolyékony, eletronikus gépezet, mely egyesíti magában a filmfelvevőt és leadót, a rádiót és ritka pillanataiban a televíziót, a magnetofont, a telefont, a hő- és egyensúlymérőt, az elektronikus számológépet, sőt talán rejtett radarkészülékkel is rendelkezik, és még sok mással. Hátgerince statikai mestermű. És az emberi szív? — Méltó szavakat csak a fejlett orvostudomány képes találgatni jellemzésére, amikor tárgyilagosan leírja, hogy mire képes és már mire nem képes ez a rettenetes szívós, de a végletekig Igénybe vett kagylónyi húsdarab. Lényében hordja a szellemiséget, mely szüntelen haladásra ösztönzi őt; annyira, hogy úgy tűnik, egyedül Isten az ember végső határa. Mint élő üvegablak ... Mély tüzű színekben ragyog föl benne az igaz, a szép és a jó. De mindez a bűn fekete kontúrjai közé van ágyazva. Kultúrája csodálatos kert: templomokkal, gyárakkal, a tudomány és művészet palotáival. ösztönvilága dantei vadon. Ott leskel benne a Párduc, ott mordul az Oroszlán, ott ólálkodik a Nőstényfarkas — a Kéj, az Erőszak és a Kapzsiság . . . Elképesztő, miket alkotott! A leghétköznapibb dolgokat is föl tudja emelni lénye magaslatára. Egy mosolya vagy tekintete emlékezetes marad. Egyetlen szava sorsokat dönthet el. Irányítani tudja a fejlődést. Majdnem a semmiből képes nagyszerű dolgokat létrehozni. És mindennek az ellenkezőjét is képes megtenni. Rombolásokra vetemedik, belesüpped az alattomos kicsinyességbe, a jellegtelen szürkeségbe, a lényegét kioltó mámorokba, a vegetáció hínárjába. Olykor kegyetlenül cinikus is tud lenni. De cinikusságában fölismerhető a visszájára fordított idealizmus. Mert az ember természetében együtt van az egység és a kettőség. Végletei a primitívektől a kulturáltakig, az éltompultaktól a lángelmékig, a gonosztevőktől a szentekig ívelnek. Alázat és lázadás, félelem és vakmerőség, őszinteség és farizeizmus, elragadtatás és kétségbeesés — mindez együtt van ebben a szóban: „ember”, sőt még sokkal több ennél ... Bölcsessége mély, őrülete viszont terjedelmes. Háborúban békéért könyörög, békében pedig nem tud mit kezdeni nyugalmával, — újabb vérontásokon töri a fejét. Kain unokája. Gyilkos szándékkal testvérére támad. Szüntelenül játszik az élettel és c halállal. Ugyanakkor Abel leszármazottja is, aki kegyelettel eltemeti hallottait és begyógyítja a sebeket. Tele van gyönyörű lehetőségekkel és nézd meg, sokszor mire használja azokat. 243
