Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - FÓRUM - Elmélkedés az üres gyóntatószék mellett
kívánja és egyben tudatában van az egyházi közösség szervezettségének is, amelynek ép és élő tagja igyekszik lenni, az mindig fog gyónni, valahányszor észreveszi, hogy Istennel és embertársaival való kapcsolata megromlott, vagy lazulni kezd. Ezt a fölismerést követi az önismeret és önvizsgálat több módja; többek között segít a szentmisében és máskor végzett bűnbánati szertartás vagy a hívek könyörgése. Sajnos, ezek között még ma is elég kevés az életszerű, konkrét, praktikus gondolat, — sok még az általános, sematikus formula, amely alkalmatlan arra, hogy az ember önmagába tekintve levonjon nagyon is szükséges, önmagával! kapcsolatban olykor kellemetlen következtetéseket. A szentbeszédekben a felolvasott szentírási részek nyomán nagy gonddal hangsúlyozzuk az evangéliumi keresztény lelkületet, hogy állandóan készen álljunk Istennel és egymással való viszonyunk jobbítására, mindig megújuló rendezésére. Ennek nyomán éppen a szentgyónás lehetne az a szentségi gyakorlat, amely valóban segítené a mai hivő embert, hogy nagykorúvá válhasson és tudatosan vállalja keresztény hitét a világban. A reform szükségességét egyre szélesebb körben ismerik fel és próbálnak megoldást keresni. A nagykorú hivő helyes lelkiismeretének birtokában ugyan sok kérdésben el tud igazodni, de minden problémáját nem tudja megoldani. Szüksége van lelki „szakemberre”, nem azért, hogy minden egyes lépését irányítsa, hanem hogy elvi eligazítást nyújtson a helyes lelkiismeret kialakításában, amely nélkül nincs önálló felelősségteljes döntés. Emellett természetesen nem lenne jó, ha a gyóntató elzárkózna attól, hogy meghallgassa a konkrét problémákat, ha azok feltárását a gyónó szükségesnek érzi. Az emberek hamar észreveszik, hogy a gyóntató pap együttérző, segítenikész test- vér-e, vagy csak kötelességből végzi munkáját. Sajnos, sok gyóntatónak mintha nem lenne eléggé kifinomult érzéke arra, hogy figyelemre méltassa a szentgyónást végzők problémáit, mások pedig mintha tudatosan óvakodnának attól, hogy mélyebben belemerüljenek azok megoldásába, és csak a feloldozásra szorítkoznak. Olykor azt is megkérdezhetné a gyóntató, nincs-e válaszra, megoldásra szoruló vallási problémája a gyónónak, ami ha nem is kapcsolatos felsorolt bűneivel, de mégis foglalkoztatja. A gyóntatónak különösen nagy türelemmel és szeretettel kellene meghallgatni a kellemetlen „nehéz embereket”, a betegeket, az öregeket, — még akkor is, ha azok nem bűnöket sorolnak föl, hanem csupán kibeszélik, kipanaszkodják magukat. Az így tanúsított lelkipásztori szeretet sok öreg, egyedülálló, beteg hívőnek többet érhet a leghatásosabb gyógyszernél is. A komolyabb gyónók szívesen keresik fel azokat a gyón- tatókat, akik nem jámbor szólamokat ismételnek, hanem gyakorlatiak, ismerik az életet, így vagy úgy maguk is benne küszködnek, rokonok, ismerősök, barátok körében emberként mozognak, nyitottak és érzékenyen reagálnak minden emberi problémára, hittel párosult józan optimizmusukban lelkesítenek, reményt keltenek. Érdekes és hasznos újítás lehet a gyóntatószékek egy részének átalakítása beszélgető helyiséggé. Hívei és ellenzői egyaránt vannak. A szentség iránti tiszteletlenségtől, vagy profanizálásától való félelem — úgy gondolom — inkább a megnemértésből, mint a szentség tiszteletéből fakad. Nem szabad csodálkoznunk azon, hogy ma sok ember idegenkedik a misztikus félhomálytól, rácstól, bukdácsolástól, sokszor fájdalmas, kényelmetlen térdeléstől. Emberi módon akar beszélgetni, szeretné elmondani problémáit, amelyek egy része nem is bűn. Miért ne mondhatná el ezt ülve és miért ne volna elég, ha csak a feloldozásra térdelne le? A sablonos, legtöbbször szóbeli imából álló elégtételek is csökkenthetik a gyónás értékelését. Szívesen fogadják az olyan gyónta- tót, aki a gyakorlati jóvátételre, a felebaráti szeretetre, a közösségben való krisztusi magatartásra hívná fel gyónója figyelmét és segítené ebben az ilyen jellegű elégtétel kiszabásával is. A legtöbb gyónó valóban őszintén megbánja bűneit, de a régi „erősen fogadom, többé nem vétkezem” formula mindig nehezen kiküszöbölhető nehézségeket okoz. Ha az őszinte, önmagát ismerő ember nem mondhatja ezt, akkor miért mondatják el vele? Már csak azért is igen jó hatása lenne annak, ha az elégtételben szerepelne valami jóvátétel-jöllegű cselekedet is; ha valakit megszólt, vegye észre és mondja el az illető jó tulajdonságait, vallásos ember ne kapcsolódjék bele még félelemből se munkahelyén ocsmány, káromló beszédbe stb . . . S. de Beauvoir egyik könyvében nagy szerepet tulajdonít a nők kisebbségi érzésének kifejlődésében annak, hogy a nők férfipapnak gyónnak és attól kapják meg Isten nevében a feloldozást. Kár volna meglátását minden tekintetben helytelennek minősíteni még akkor is, ha legtöbb nő a papban az Isten helyettesét látja a gyóntatószékben. Az igazság az, hogy vannak nők, akik ha módjukban volna, szívesebben mennének nő-paphoz gyónni, akik bár ugyanolyan isteni megbízással, de mégis több és emberibb megértéssel és együttérzéssel tudnának nő-gyónókkal foglalkozni. Talán nem egészen alap nélkül vetette fel a problémát néhány évvel ezelőtt Suenens bíboros, 241
