Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - FÓRUM - Elmélkedés az üres gyóntatószék mellett
nyékét tudtak elérni a szövegek emlékezeti megőrzésében. Az indiai árják például évszázadokon át óvták szent szövegeiket, a vé- da-himnuszokat, s a puszta emlékezet útján olyan pontosan őrizték meg, hogy még a legarchaikusabb nyelvi fordulatokat is megmentették a szövegben, amelyek pedig már ismeretlenek és érthetetlenek voltak azok számára is, akik a himnuszokat ismételgették. Ilyen analógiák fényében — a különböző népek kulturális tradícióit kutató etnológia sok példát nyújthatna még — az az időszak, amely Krisztus elmenetelét elválasztja attól az időtől, amikor írni kezdték Jézusnak addig csak emlékezetben őrzött szavait — valójában rövidnek és jelentéktelennek bizonyul. Korlátlan lehetőség Nem fognak-e a hívek, akik érteni szeretnék a Bibliát, elbátortalanodni ennyi tudást és elmélyedést igénylő feladat láttára2 A hivatásos exegéták is a Szentírásnak csak egy- egy részében érzik illetékesnek és otthonosnak magukat. Gyakran mondják, hogy a biblikus teológiát, amely egyedül képes a Biblia értelmét felfedni mindenki előtt, még meg kell teremteni, ezzel kapcsolatban még csak az alapozásnál tartunk. A hivő embernek ezért állandóan törekednie kell arra, hogy gyarapítsa tudását, „teo- logizáljon”, a Szentírással foglalkozó irodalmat és kutatómunkát figyelemmel kísérje, ha hitében is szüntelenül erősödni akar. De a hivő ember találkozhat a Bibliával az Egyház életéhez való szorosabb tartozás révén is. A hitéletben legalábbis a megélt teológiával találkozhat, miközben feltárul előtte az evangéliumi események minden titka s rejtett értelme. Ez különösen a liturgiában valósul meg, ahol egész évben együtt halad a szent cselekmény bemutatása a Szentírás bemutatásával. Hegy/ Béla ELMÉLKEDÉS AZ ÜRES GYÓNTATÓSZÉK MELLETT A hagyományos vallási gyakorlatok közül feltűnő a bűnbánat szentségének, a gyónásnak egyre gyakoribb mellőzése. Ritkábban gyónnak az egyébként rendszeres lelkiéletet élők is, és nemcsak a még gyakran gyónó, de „megjavulni nem akaró” gyónókat éri az olykor éles kritika, hanem magát a gyónást is. Pedig a lelki terhektől való szabadulás vágya éppen úgy él bennünk, mint elődeinkben és miképpen más nehézségeinkben, ebben is szeretnénk számítani embertársaink segítségére. Mindnyájan tapasztaljuk, milyen nagy megkönnyebbülést jelent, ha problémáinkat elmondjuk valakinek, aki időt szánva rá türelmesen meghallgat, és már ezzel is segít hordozni terhűnket. Ha nem találunk ilyent, vagy magunkba zárkózunk, annak testi-lelki egészségünk, személyiségünk vallja kárát. Ilyen értelemben is közösségi lények vagyunk, belső nehézségeink kibeszélése természetes emberi igényünk. A bűntudat valamilyen formában minden emberben feltámad, és bárhogyan nevezzük is, a lelkiismeret él bennünk. Bár nem vallásos kifejezésekkel, bőven érzékeltetik ezt a lélektani drámák, regények. A mai embernek egyik jellemzője, hogy egyszerre vált érzékenyebbé és sebezhetőbbé, és ugyanakkor idegenebbé, zárkózottabbá is: nehezebben tud megnyílni mások előtt. Talán azért is, mert gyors egymásutánban sok változás éri, csalódott, nem akarja feladni, kiszolgáltatni magát. Ezért „álarcot” visel, „megjátssza" magát a munkahelyen, a családban. Az álarcot legtöbbször csak az ideggyógyásznál veti le, néha már későn; neki fizet, hogy kiönthesse lelkét, — mintegy gyónáspótlékot végezve nála. A természetfeletti lehetőségeket egyre kevésbé veszik számba és a gyóntatószékek előtt való tolongás sok helyen ma már csak a régi idők halványuló emléke. Mi lehet ennek az oka? Talán a hit csökkenése, vagy az Egyház és benne a papság emberi, esendő arcának a múlttal szemben túlságos hangsúlyozása? Biztos, hogy ezek is, de mindez még nem ad teljes magyarázatot. Kétségtelen, hogy vannak bajok, amelyekre gyógyulást szakembernél, ideg- gyógyásznál, pszichológusnál, pszichiáternél kell keresnünk. A gyóntató pedig, mégha valamennyire tájékozott is ezekben a tudományokban, „csak” gyóntató marad. Ez azonban semmit sem csökkenti a gyónás értékét, mert megmarad, sőt jobban kiemelkedik annak pótolhatatlan lényege: az isteni megbocsátás, a feloldozás. Ez szabadítja fel a bűnöktől gúzsbakötött embert; a gyóntató az irgalmas Krisztussal való találkozás perceiben az Ő megbízásából jelenti ki és tesz bizonyságot a bűnöket megbocsátó Isten szeretetéről. Mindaz, aki Istennek irgalmát 240
