Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - FÓRUM - Hegyi Béla: Örömünk és gondunk: a Biblia

tődhettek olyan kérdések is, amelyek gyakorlati témákat érintettek: hogyan keil értelmezni Jézus tanítása szerint a böjtre vonatkozó előírásokat? Milyen legyen kapcsolatuk a pogány környezetből származó felebarátaikkal? Hogyan döntsenek válási ügyekben? Kell-e adót fizetni a jeruzsálemi szentélynek? Ilyen és számos más kérdésre várhattak pontos feleletet az evangéliumtól. Azoknak pedig, akik még emlékezetükben őrizték Jézus földi alakját, fel kellett idézniük az epizódokat, amik során a Mester határozott magatartást tanúsított e problémákkal szemben, és hozzá kellett kötniük — összefüggéseikkel együtt — az akkor formálódó kánoni beszámolókhoz.

De nemcsak az értelemnek, a szívnek is megvannak a követelései. A hívek, akik minden reményüket Jézusba vetették, arra törekedtek, hogy minél többet tudjanak meg róla, minél jobban megismerjék emberi vonásait, és egyre hevesebben érdeklődtek Jézus múlandó, földi egzisztenciája iránt. Milyen környezetből származott? Kikből állt a családja? Hogyan töltötte napjait Galileában és Judea vidékein? A hívek a részletekről érdeklődtek, egyre inkább a részletekről. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a hívek részvétele, kíváncsisága és várakozása közepette formálódhatott az evangéliumi beszámoló négyszeres alakban, a négy kánoni evangéliumban.

Az „örömhír” terjesztésében azonban gyakran léptek föl a hellenista társadalom művelt képviselői is. Felmerülhetett az igény egy olyan evangélium iránt, amit a görögöknek szántak, azoknak az embereknek, akik a hellén kultúra hagyományait őrzik. Ezt az igényt kellett kielégítenie a harmadik evangélistának, Szent Lukácsnak.

A keresztény hitre tért antiochiai görögök közül való Lukiosz, akit ma általában Lukasként emlegetnek. Muratorius egyik írása még a jogok ismerőjeként (iuris Studiosus) is szä- montartjc. Evangéliumának első oldalán a következő, híressé vált szavakat olvashatjuk: „Mivel már sokan megkísérelték, hogy a körünkben lejátszódott eseményeket ieírják .. (Lk 1,1). Ezzel a mondattal beléptünk a nagy antik irodalom világába. Ezt egy majdhogynem hivatásos történész írja, aki rendszeresen gyűjtötte munkájához az anyagot. Az egyetlen rendszerező történész az evangélisták között. Feladatának elvégzése és tervének megvalósítása közben természetesen sok nehézségqel kellett megküzdenie. Nem ismerte Palesztinát, de nem ismerhette az eseményeket sem, amiket papírra vet, csak mások elbeszéléseiből. Az összegyűjtött anyagot mégis igyekezett lehetőleg kronológiai sorba foglalni. Törekvéséhez, hogy a leírt jelenetek mögött kirajzolódjék a tárgyi és pszichológiai háttér is, szívesen használta föl —

különösen a csodás gyógyulások leírásakor

— saját orvosi szakképzettségét. Nem találkozunk ilyen szerkesztéssel, az események ilyen elrendezésével a negyedik evangéliumban. De ez más szempontból mégiscsak kimagaslik: az a hatalmas filozófiai perspektíva, amely a prológusban kibontakozik előttünk, nyomban meghatározza a mű jellegét. Szent János evangéliumát hasonló viszony fűzi a többi evangéliumhoz, mint például Platánnak Szokratészről írott munkáit Xenophon beszámolóihoz. Szent János soraiból olyan intellektuális erő és filozófiai meggyőződés árad, hogy túlnő a többi evangéliumon, még Lukácsén is.

Amikor az evangélium átadásának hűségéről van szó, a mai olvasó a legtöbb bizalmatlan kérdést az evangéliumi beszámolónak arra a rétegére célozva teszi fel, amely

— a húsvéti misztérium elbeszélése mellett — kétségkívül kulcskérdés. Jézusnak a kánoni evangéliumokban elhangzott szavaira gondolunk. Ezeknek a szavaknak — példabeszédeknek és aforizmáknak — meghatározott stílusuk és ízük van, alig hagyhatnak kétséget afelől, hogy valóban Jézustól származnak. De hogyan őrizhették meg változatlanul ezeket harminc éven keresztül, ami Krisztus mennybemenetelétől az evangéliumok valamiféle kialakulásáig eltelt, ha közben senki sem jegyezte le? Vajon meg lehet-e bízni egy próféta szavainak hű ismétlésében, akinek földi létezése alatt még titkára sem volt, beszédeit meg oly különböző körülmények között mondta — csónakban, hegytetőn, rögtönzött lakomán vagy hirtelen bekövetkező drámai események perceiben? Jézus tanításában átvette és folytatta a judeai kultúrára jellemző formákat, amelyek hasonlóságot mutatnak a szemita népek más szakrális szövegeivel, még a Koránnal is.

A nemzeti tradíciókhoz való hűség nemcsak pietizmus volt, hanem fontos gyakorlati szempont is, már a próféták idejében született döntés, hogy ebben a költői formában adják elő beszédeiket „Isten választottci”. Hiszen a prófétáknak — később Mohamed számára is — az volt a fontos, hogy az emberek megőrizzék emlékezetükben tanításaikat. A strofikus és ritmikus forma, mely gyakran használ ismétléseket — akárcsak a mi rímes népköltészetünk — alkalmasnak (átszőtt arra, hogy a hívek emlékezetébe véssék: ismert mnemotechnikai elem.

Az ókori népek — maguk mögött érezve nem is oly régi múltjukból azt a korszakot, amikor még az írást nem ismerték, vagy az kizárólag adminisztratív célokat szolgált — a tradíciók írásbeli megőrzésére néztek a legkevesebb bizalommal. Elegendő a Fajdrosz híres részletére gondolnunk, melyben Platón az írásművészetet vádolja a kultúra hanyatlásáért. Ezek a népek csodálatos eredmé239