Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - FÓRUM - Hegyi Béla: Örömünk és gondunk: a Biblia

gátaknak, a szentírási szövegek kritikai magyarázóinak kell meghatározniuk. Az ő tudományos kutatásaik eredményeinek megismerésére mindazoknak érdemes törekednie, akik értelmesen akarják olvasni a Bibliát.

Már szent Ágoston is jól tudta, hogy például a teremtés hét napjának leírását a Genezisben nem szabad szó szerint vennünk, mert ez a szerzőnek csupán bizonyos kifejezési módja. Ugyanígy az evangéliumban szereplő eszkatologikus beszéd is (a világ végének elérkezéséről) részben az akkortájt divatos szólásokat ismétli meg. Ezt erősíti meg újfent a Commissio Biblica az evangéliumok történeti hitelességéről szóló Instruc- tiojában: „...a szent szerzők műveik megszövegezésében azokat a gondolkodási és írásmódokat használták, amelyek közkeletűek voltak kortársaiknál”. Felhívja figyelmünket az evangéliumok és az Ösegyház szoros kapcsolatára is, valamint a hivő közösség élő tanúságtételére, hiszen a hitbeli hagyománynak a hithirdetés feladatai szerint különféle formákat kellett öltenie (pl. a „jó hír” megvitele a pogányoknak, az egyházi közösség tagjainak felki nevelése, stb.).

Ahhoz azonban, hogy egy-egy bibliai szöveget írójának szellemében értelmezzük, bele kell helyezkednünk a mű szerkezetének egészébe is. Az említett Instructio ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Mivel egy-egy kijelentés értelme mindig a szövegösszefüggéstől függ, az Üdvözítő szavait és tetteit elbeszélő evangélisták olvasóik épülésére tolmácsolták azokat, az egyiket ilyen összefüggésben, a másikat olyanban. Ezért az exegé- táknak kutatniuk kell, vajon milyen szándék vezette őket, amikor egy-egy krisztusi szót vagy tettet ilyen módon és éppen ilyen ösz- szefüggésben mondanak el.” „Nem vonja kétségbe egyetlen elbeszélés hitelességét sem, hogy az evangélisták az Üdvözítő szavait és tetteit különböző módon körük.”

A modern tudományos gondolkodásmód nem a hitből indul ki, és nem is törvényszerűen vezet oda. Alkalmas azonban arra, hogy az exegézist tágasabb területekre kormányozza, s képessé tegye önmaga meghaladására. Számos szentírás-magyarázó, éppen a biblikus tudományok szüntelen gazdagodása miatt, szinte kényszerítve érzi magát, hogy a Biblia végső értelmének keresése közben megtalálja a Szentírás központi elvét, mintegy a szívét, amely egyszerre megvilágítaná a Biblia egészét és a részekkel való kölcsönös kapcsolatát. A protestáns exegéták ennek felvetésénél arra a törekvésre hivatkoznak, amit Luther úgy fejezett ki, hogy a Bibliában mindent ahhoz akar mérni, ami „Krisztust hajtja", vezérli (was Christus treibt) földi működése alatt.

Az evangéliumok „híre"

Nem lehet véletlen, hogy azokon a részleteken kívül, amelyek nagyon is a személyes élmény és tapasztalat nyomait viselik magukon (például szent Máté és szent János leírásai), az evangéliumi elbeszéléseknek eléggé személytelen, majdhogynem konvencionális hangvételük van. Akárcsak Homérosz eposzaiban, vagy a népköltészetben, itt is állandó, refrénként visszatérő mondatok tűnnek föl, amelyek a leírásoknak jellemző ritmust adnak. Elegendő csak hangosan felolvasni az evangélium görög szövegét, hogy erről meggyőződjünk. Általában olyan szövegek hordoznak ilyen stilisztikai jegyeket, amelyek a szájhagyomány többszörösen ismétlődő előadására és emlékezeti megőrzésére támaszkodnak. Az evangéliumoknak két tényező határozza meg az epikai ritmusát. Először természetesen az, hogy a történések Jézus alakja köré csoportosulnak: Jézus beszél, Jézus cselekszik, Jézus mindig teljes fényben jelenik meg. Az elbeszélések ritmusát meghatározó másik tényezőt azok az elemek képezik — folytonosan felbukkanva még egy látszólag higgadt beszámoló hátterében is —, amelyek a korabeli keresztény társadalom mindennapi gondjait, érdeklődését és kívánságait fejezik ki. Amikor már kevésnek bizonyult az általános meghatározás, hogy „Isten kente fel a názáreti Jézust a Szentlélekkel és hatalommal. S ő, ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten” (ApCsel 10,38), feltehetően akkor alakult ki egy fajtája a visszaemlékező elbeszéléseknek. A pogányoknak mindenről részletesen és meggyőzően kellett beszélni, mivel nem ismerték sem Jézust, sem Judea társadalmát. Szükség volt rá, hogy az apostolok saját emlékezetükből merítsenek példákat Jézus megváltói erejéről. A csodák, melyekről az evangéliumok beszámolnak, Jézus küldetésének fontos mozzanatai. Ezek nélkül érthetetlen lett volna a jeruzsálemi tömegek rajongása a Tanító iránt, aki sok szempontból — különösen a pogányok szemében — éppen a rabbinista, ortodox hagyományokat képviselte. A mai olvasónak úgy tűnik, hogy evangéliumaink tele vannak csodás elemekkel, de ha összehasonlítjuk az ókori próféták más életrajzaival, például a csodatevő tianai Apolonius életrajzával, meggyőződhetünk róla, milyen óvatosak is voltak az evangéliumok szerzői beszámolóikban: inkább csökkentették a Jézus által véghezvitt csodálatos gyógyulások számát, semhogy növelték volna.

A hívek egykori társadalmát azonban valószínűleg nemcsak azok a cselekedetek foglalkoztatták, amik Jézus természetfölötti hatalmát bizonyították. Nap-nap után felve238