Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Nagyobb a szívünknél
3. A végtelent véges lényünk nem tudja befogadni — de nőhet feléje, egyre közeledve hozzá. A megnyilatkozó Isten Többletének bennem a transzcendencia felel meg, a végtelen Személyt növekedésem fogadhatja be — s ha nem lépek túl önmagámon, fogalmaimon és szavaimon („nem veszítem el önmagam!”), akkor nem juthat el hozzám a szívemnél nagyobb Isten. A transzcendencia az emberiét alaptörekvése — se transzcendenciát megélheti nemcsak a vallásos, de a vallástalan ember is (mégha — Rahner kifejezésével - „tematikuson" nem is tudja, hogy Ki az, akit keres). Simon István közismert sorai jól példázzák ezt a transzcendenciára törő, de a transzcendens Istent nem ismerő, „anonim keresztény” keresést: „Él bennünk a gyönyörű / végtelenség ígérete / és kutatjuk, követjük tovább / a boldogság lábanyomát”. A vallásos ember életének legfontosabb alapjelensége a tudatosan átélt transzcendencia. A keresztény embert a természetfölötti Isten szólítja meg - az embernek Isten kegyelmével nemcsak önmagát, hanem a természetes létrendet is át kell lépnie ahhoz, hogy elérhesse őt. Az embert emberré tevő transzcendencia itt, a Végtelenben, talál rá egyetlen megfelelőjére, éltetőjére. A legtragikusabb bűn az, ha a vallásos élet és gondolkodás végtelenbe lendítő keretei között mégis önmagába zárul, immanens marad az ember (mint a farizeusok, akik Isten törvényére hivatkozva ítélik halálra Isten fiát). A vallásos emberek között tehát éppúgy lehet immanens és transzcendens, bezáródó és megnyíló típus, mint a vallástalanok között. (Azt nem szükséges külön bizonyítani, mennyivel nagyobb a felelősségük, hisz a vallásosság lényegénél fogva ellentéte az immanenciá- nak.) r A többlet törvénye — s vele a többletet befogadó megnyílásé — nemcsak az Istennel találkozásnak feltétele, hanem kisebb fokon, az emberek egymás előtti feltárulkozásának is. Be- záródásunk tehát nemcsak Istentől tarthat távol, hanem a világtól és a többi embertől is. A többletre figyelő, a mások személyes jelzéseire, vallomásaira érzékeny kitárulkozás (a csodálkozás és a meghatódás) viszont előiskolája lehet Isten előtti feltárulkozásunknak. Elzáródik a többi embertől, akit csak a „brancsbeliek”, a hasonlóképpen gondolkodók érdekelnek, aki a többiekkel szóba sem áll, vagy akinek meglévő emberi kapcsolatai válnak sekélyessé vagy maradnak ilyenek (pl. azok a családok, ahol csak a kényszerű együttélés anyagi-társadalmi kötöttségei terelik együvé a bensejükben egymástól távollévőket). Megfoszthat azonban az elzáródás a változó, alakuló világ eseményeitől is: a kultúrától, a tudománytól, a technika fejlődésétől. Jókai hősének, Baradlay Kazimirnak a jelszava valójában halálos ítélet: „A föld ne mozogjon, hanem álljon!” Ez a típus azonosítja a horizonttal saját szemhatárát, az egyetlen lehetséges életmódnak hiszi a saját életformáját, szükségszerűvé magasztosítja szokásait és kedvteléseit: önmagára szegényíti le a világot. Bezárkózott önmagába, immanenssé lett természetes környezetével, a világgal és az emberekkel szemben is. E börtön rabságát panaszolja fel Babits híresszép vallomása: Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. Aki viszont szétfeszíti önmagának börtönét, megnyíltán, tanulékony lélekkel él a világban, ön-feledten tud törődni másokkal — az kilép önmagából, megteszi az első lépést a végtelen felé. Szeme megnyílik, hogy befogadja az önmagánál nagyobbat, szíve feltárul, hogy elfogadja a szeretetben feltárulkozó másikat; jelfogórendszere képessé válik arra, hogy felfogja és értelmezze a kívülről érkező s maguknál többet jelentő jelzéseket is. Ez a feltá- rulkozás még nem feltétlenül vallásos hit — de az Én már oldotta ego-centrizmusát, hogy végül eloldódva önmagától Isten kegyelmével teo-centrikussá válhassék. Immanencia és transzcendencia, beszűkülés és kitárulkozás tehát két életformája nemcsak a természetes életnek, hanem a vallási életnek is. Sőt, itt válik igazán élet-halál kérdésévé, hiszen itt a lehatárolódás korlátja egybeesik a világ, a természetes élet horizontjával, az önmagunkon túllépő transzcendencia viszont elér a természetfölötti világ végtelenjéhez, a transzcendens, abszolút Istenig. Emberré az a vágy formál, hogy örökké túlléphessünk magunkon. Az Abszolút Végtelen az egyetlen cél, aki igazán kifutási lehetőséget adhat ennek a vágynak — nélküle pusztán az 21
