Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TÁVLATOK - A bűn társadalmi tartalma
az emberség elvesztése, társadalmiatlanság, individuummá züllés, a „mi”-hez rendelt „én" életkötelékeinek elszakítása. Mint Gabriel Marcel mondja: „Az az ember, aki arra vállalkozik, hogy .. . megszabadítja magát minden köteléktől s mindattól, ami a többiekhez fűzi, nem tesz mást, mint hogy önmagát pusztítja el” (L'homme problématique, Paris, 1955. 61.). A bűn mint személyiség-elvesztés Ha a bűn tényszerűen elidegenedést takar, ez nem jelenti azt, hogy ezt az elidege- nedettséget a bűn elkövetője feltétlenül fel is fogja. Az önző ember boldognak szereti tudni magát. Szent Pál arról beszél, hogy a bűn embere szabadnak érzi magát az igazságtól (Rám 6,20). A bűnt ez a látszólagos szabadság, a tobzódó önszeretet diadalittassága kíséri többnyire és ez is aszociális vonás. Ez a látszólagos szabadság azonban a szó igazi értelmében szolgaság. Az önállítás végső soron önelvesztés, a személyiség igazi belső mivoltától való elidegenedés. A többiektől elhidegülő lélekre érvényes Krisztus szava: „Aki keresi életét, elveszti azt”. Ez az önelvesztés már állapot, a „reatus culpae”, a vétkesség, az elidegenedett:,ég állapota. S ha az üdvösség Krisztus szavai szerint már a földön elkezdődik (Jn 5,24), akkor a pokol is kezdetét veheti a többiektől elszakadt ember szívében. Nincs tehát igaza Sartre-nak, amikor azt mondja: „a pokol - a többiek”. Éppen ellenkezőleg, a pokol a többiektől elszakadt ember magányában kezdődik el. Lehet, hogy a cél-vesztett- ség teljes súlyával nem is tudatosul még benne, a lélek mégis „ítéletre került” már. A fokozódó elembertelenedésben élő ember Istentől elszakadtan él — akár tud erről, akár sem —, teljes és tökéletes egyedüllétbe zuhan. Amikor itt arról beszélünk, hogy a bűn Istentől idegenít el, ezt nem úgy értjük, hogy a bűn elkövetője feltétlenül tudatában is van annak, hogy most elszakadt Istentől. Nem állítjuk tehát, hogy bűn igazában csak keresztény hivők körében lehetséges. A bűn tényszerűen, egzisztenciálisan szakít el Istentől. Aki nem teljesíti az emberség törvényét, az eo ipso egyúttal Istentől is eltávolodott, — a bevezetőben vázolt kölcsönhatás alapján. Azt is meg kell jegyeznünk, a teológia nem adja fel az antropológiai elvet azzal, hogy a bűnben, az erkölcsi elidegenedésben Istentől való elszakadást lát. Isten az emberiség számára a közös Te, minden személyiség abszolút vonatkozási pontja. Az Istenhez való vonatkoztatás ezért az emberhez való vonatkoztatásnak (az erkölcs antropológiai gyökerének) nem tagadása, hanem felerősítése. A megváltás mint felszabadítás A keresztény bűn-fogalomnak ez az antropológiai-szociális átértékelésé lehetővé teszi, hogy új tartalmat adjunk a bűn elleni küzdelemnek is. A Szentírás — üdvtörténet. Kiindulópontja az az alapvető üdvösség-nélküli helyzet (Unheilsituation, vö. Fischer i. m.), melyben az emberiség él. Ez a „status ante", előállqpot a megváltás szempontjából, melybe bele kell értenünk mindazt, amit a hagyomány az „eredeti bűn” állapotának és a bűn következményeinek ír le: nemcsak a bűnt, a gonoszságot, hanem a sok szenvedést, betegséget, sorscsapást, embertelenséget, a halált. Mindezek védtelenül érik az embert, és ez a kiszolgáltatottság mutatja megváltásra való rászorultságunkat. Ebben az ősállapotban talál rá Krisztus az emberre. Műve egyik fő mondanivalója a bűn legyűrése (ha ez a kérdésnek csak negatív oldala is). Megváltása mégsem csak a lelkeket érinti. Amikor az evangéliumok mint gyógyítót mutatják be, azt akarják jelezni, hogy Krisztus az egész embert ki akarja emelni elesettségéből, testi és evilági vonatkozásaival együtt (a vakok látnak, a sánták járnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot). Megváltónak jött és valóban elsőnek vitte végbe a teljes kinyílást a többiek felé. Szenvedésében-halálában tökéletesen „többiekért létező" (Schürmann). Mint Schmied írja (Erlösung als Befreiung, in: Theologie der Gegenwart, 1972/4. 234—236.), Krisztus megváltó műve — felszabadítás, a lehetőséget kínálja fel az emberiségnek önmaga felszabadítására, a világ sebeinek orvoslására. Ez a szabadság azonban csak lehetőség, a megváltás csak jogi tény maradna, ha nem tennénk foghatóvá a magunk életében, éppen a bűn és az embertelenségek elleni személyes küzdelemben. A megváltást tehát nem foghatjuk fel úgy. mint valami automatizmust, mely felment az egyéni munka, a szabadságunkhoz méltó erőfeszítés alól. Nem kívülről ránk erőszakolt tény (mint Freud állította), hanem „belülről” vállalt elkötelezettség. Jézus Krisztus pontosan az az „előkép", aki Mitscherlich szerint szükséges jövőnk megalkotásához. Életével-halálával ugyanis az emberi létezésnek annyira új, radikális formáját mutatja be, mely éppen a társadalmiadon elzárkózás, az önző önállítás tagadása. Proegzisztenciája, másokért16 Teológia 229
