Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TÁVLATOK - A bűn társadalmi tartalma
létezése minden agresszivitásnak, mások ellen fordulásnak ellentmond. Ezt az alapvető megnyílást Krisztus az Atya felé való kitárulkozásba sűríti. Ezért mondhattuk azt, hogy az emberektől való elszakadás Istentől való elidegenedés. Pozitív formában is ezt hangsúlyozza Krisztus. Minden tette, az emberekért való elkötelezettség tettei is az Atya iránti szeretetének megnyilvánulásai és viszont: „Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek” (Jn 6,39). Az Atya, „aki küldi” őt, mindannyiunk Atyja, így küldetése bennünk is tovább bontakotik. Ha Krisztus világa az üdvösség, a béke, a testvériség világa, akkor követőit sem köti más törvény: „Isten országa ... igazság, béke és öröm a Szentlélekben" (Rám 14,17). Az elidegenedés elleni küzdelem Láttuk, a bűn egyszerre jelenti az Istennel és az emberekkel, vagy mondjuk így, az emberiséggel való szembefordulást. Sajnálatos módon erről a második szempontról a morális eléggé elfeledkezett. így eshetett meg, hogy a keresztény erkölcs majdnem ugyanolyan legalizmusba zuhant, mint a Jézus korabeli zsidóság. A katekizmusok és lelkitükrök bűnlajstroma vég nélkül sorolta a vétke- zési lehetőségeket, melyek mintegy önmagukban léteztek, fetisizálódtak a hívők lelkében, mégsem mérték le igazi erkölcsi súlyukat, Milliók éltek úgy lelkiéletet, hogy a szó szerint vett törvénynek eleget tettek, mégis idegenül érezték magukat a világban, igazságtalanok voltak alkalmazottaikkal szemben, a pillanat haszonélvezői voltak, egyszóval „emberségben" valami baj volt velük. Pohier - Marcuse kritikája nyomán - „egydimenziósnak” nevezi azt a kereszténységet, mely belső, lelki ügy szintjére zsugorítja Krisztus örömhírét (Eindimensionalitöt des Christentums? In: Concilium, 1971. május, 324. skk.). A kereszténység nem az igazságtalanság szentesítése, hanem tiltakozás az embertelenség minden formája ellen. Ha kifejezetten politikai szótárt használunk — és megtehetjük, hiszen az Ó- és Újszövetség prófétáitól sem volt ez távol —, Pohier-val azt kell mondanunk: a bűn elleni harc magában foglal minden törekvést, amely az elnyomás, a kizsákmányolás, a manipuláció ellen folyik. Éppen ez az a közös alap, mely a keresztény egyházak képviselőit egy táborba tömöríti a világ haladó erőivel. A közös cselekvés természetesen nem ie- lenti azt, hogy a kereszténységnek fel kellene adnia sajátos cselekvési területét: az emberért folytatott belső küzdelmet, az erkölcsi elidegenedés elleni harcot. A lélek kiművelése, a bensőség kifejlesztése mindig korszerű keresztény feladat marad. Amikor ezt a belső, tudati, erkölcsi harcot hangsúlyozzuk, nem feledkezünk meg arról, hogy a világ megváltoztatására ez kevés lenne önmagában. Az erkölcsi elidegenedés elleni küzdelemnek együtt kell haladnia az elidegenedés más — gazdasági, társadalmi, stb. — formái ellen való harccal. Tudjuk és értékeljük, hogy Marx a társadalmi elidegenedés gyökerének a magántulajdont tartja s ennek felszámolásában látja az elidegenedés eltüntetésének eszközét. Csupán azt hangsúlyozzuk, hogy az osztálytársadalmak évezredei folyamán felgyűlt belső elidegene- dési viszonyok, tudati torzulások minden reform ellenére tovább élnek vagy élhetnek. A külső feltétel csak a lehetőséget adja meg a tudati átalakulásra. A veszély mindig fennáll. hogy az új társadalom tagjai is magukkal viszik az előző társadalmak tudati, erkölcsi kategóriáit, így elsősorban a társadalmiadon gondolkodást, az önzést. Éppen ezért — véleményünk szerint — mindig szükség lehet az emberségért folytatott erkölcsi küzdelemre (vö.: Dialógus az elidegenedésről, Világosság, 1968. június). De vajon mit nyomhat a latban, a mindannyiunkban megbúvó atavizmusok elleni gyürkőzésben a vallásos hit és cselekvés? Sajnos, nem véletlen az, hogy Mitscherlich utópisztikusnak tartja a felebaráti szeretet eszményét. Kétli valóságértékét, kevésnek tartja az agresszivitás hajlamának legyőzésére (Die Idee des Friedens und die menschliche Agressivität, Frankfurt am Main, 1969. 97—104.). Az évezredes kereszténység nem sokszor ment túl a szeretetről hirdetett kegyes szavaknál. Pedig a szeretet nem érzelgősség, nem is alamizsnálkodás, hanem egész életet átlogá szolidaritás, közösségi érzés, társadalmiság, önzetlenség. A szeretet mérhetetlenül több a bűnnel való küzdelemnél is. Állandó feszültséget, „virrasztást”, emberségben való helytállást követel. Csak így lehet a világ humanizálásának Isten felé vezető eszköze. „Aki elveszti életét, megnyeri”. Krisztus erre az állandó erősugárzásra szólít bennünket. Hívása elévülhetetlen. Ma, amikor a világ annyi pontján uralkodik a kérlelhetetlen önzés, az agresszivitás, és amikor a hivők körén kívülállók, a világ „jóakaratú emberei" is hordozzák a közösség felemelésének gondját, nekünk, keresztényeknek kell az embertelenség és elidegenedés, a bűn elleni küzdelem élére állnunk, az igaz emberség szerény munkásaiként. Cs. I 230
