Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TÁVLATOK - A bűn társadalmi tartalma
gek lebénított lelkiismeretét. Színe előtt értelmét vesztik az Istenre hivatkozó, valójában nagyonis emberi előírások. Erkölcsreformja az erkölcs alapvető szekularizáció/a. Az Istenhez való fordulás feltételének ugyanis az emberek felé való odafordulást teszi meg (vö. Johannes Gründel: Triebsteuerung? Kösel, München, 1972. 67. skk.). Pozitív oldalról kétségtelen, hogy ez a krisztusi követelmény a szeretet-parancsból ered, különösen, ha gyakorlati megfogalmazásában — az utolsó ítéletet idéző jelenetben — figyeljük Krisztus tanítását. Érthető tehát, hogy János apostol, több évtizedes tapasztalat alapján, a konkrét cselekvést tekinti az igazi szeretet zsinórmértékének: ,,Aki azt állítja, hogy a világosságban van, de testvérét gyűlöli, az még most is sötétségben van” (ÍJán 1,9). Negatív oldalról is kétségtelen a kétféle viszony párhuzama. Ezt sugallják a példabeszédek alakjai. A vámossal ellentétben a farizeus nem nyílt meg az embereknek, így Istennek sem. A gazdag ember becsukja szemét embertársa elől, ezzel eltávolodott Istentől is. Az utolsó ítélet jelenete szavakban is kifejezi ezt a kettős elidegenedést: amit egynek nem tettél, nekem nem tetted. A bűn társadalmi dimenziója így értjük meg, hogy Krisztus bűn fölötti ítélete az egész történelem fölött mondott ítélet. A bűn, melyet megítél s melynek eltörlésére jött, az első embertől napjainkig hömpölygő elidegenedési folyamat, mely nemcsak Istentől való eltávolodás, hanem ugyanakkor — vagy azt megelőzően — az embereknek embertársaiktól való elidegenedése is. A kinyilatkoztatás kezdettől utal a bűnnek erre a közösségi vonatkozására, l’gy a Káin- történet a bűn megjelenését a másik emberrel való szembefordulásra vezeti vissza. A bűn tehát első perctől fogva önzést, bezáru- lást jelentett az emberi történelemben. Ez a társi-társadalmi vonatkozás segít az eredeti bűn következményeinek értékelésében is. A „rosszra való hajlam” (concupi- scentia) hagyományos kifejezésének egészen új, antropológiai tartalmat adhatunk, ha Klaus Fischer nyomán (Erlösung zum Frieden, Orientierung, 1973. április, 80—84.) az agresszivitásra való hajlamot fedezzük fel benne. A freudi-jungi iskola szerint számolnunk kell az „agresszív ösztönnel", s ez igaz még akkor is, ha Freud és követői a boldogságra vagy az élvezetekre való törekvést is ez ösztön megnyilvánulásának látják. Agresszivitásról valójában csak ott beszélhetünk, ahol valaki a másik szabadságának, jogainak veszélyeztetésével tör önmaga érvényesítésére. Ez az agresszivitás — a többiek ellen élni, tenni - szinte már a morális mérlegelést, a személy munkáját megelőzően is hat bennünk, ezért mondhatjuk, hogy „természetünk” bűne; olyan egzisztenciális valóság, melyet az emberiség, mint egész, hordoz. De az agresszivitás csak egyik megnyilvánulási formája a többiekkel való szembefordulásnak. Gyűlölködés, civakodás, ellenségeskedés, háborúk kísérik az emberiség útját. Több ez, mint az egyes emberek negatív teljesítménye. A „világ bűne", melynek legyűrésére Krisztus vállalkozott, a történelem belső, erkölcsi elidegenedés-folyamatának, minden ember minden önzésének, tár- sadalmiatlanságának foglalata. A bűnnek ezt az egyes embereken túlmutató, társadalomba való beágyazottságát ma annál inkább hangsúlyoznunk kell, mert a modern társadalom sokszoros kölcsönhatás-láncolatba fűzi személyiségünket. Amint a tömegkommunikáció megsokszorozza az információ továbbításának lehetőségét, ugyanúgy a manipuláció lehetősége is megnő. Garrett szerint (Manipulation und Massenmedien, Concilium 1971. május, 388. skk.) a legkisebb művészi felelőtlenség, a legel- hanyagolhatóbb politikai könnyelműség is láncreakciószerűen rontja meg a közvéleményt, a világ „tudatát", a tudatos megtévesztés pedig már a fasizálódás veszélyét rejti magában. Meddig tart itt az egyes emberek erkölcsi felelőssége és hol kezdődik a közösség egészének felelőssége? — A határok keresése helyett hasznosabbnak tűnik annak tudatosítása, hogy nincs kiszakítottan egyedi bűn, a legelrejtettebb embertelenség is kihat a közösség egészének életére. Nem lehet tehát a bűnt — s így a bűn elleni küzdelmet sem - tisztán „lelki” síkon értelmezni. A legegyedibb bűn is a közös emberi ellen való vétek. Kiugró formában ritkán érezzük ezt át (pl. valakinek a gondatlanságából kigyullad a gyár). Virtuálisan, ereje szerint és kihatásában mégis benne van minden bűnben a társadalmiatlanság. Még ahol nem is sértünk konkrét érdeket, ott sem kerülhetjük el, hogy önzésünk tovább fokozódjék, s ez gyengíti szociális érzékünket, elveszi fogékonyságunkat a szolidaritásra. Még a nemi bűnök között sincs igazán „magányos" bűn, hiszen ami a szexualitás területén bűn lehet, az a nemiség alapvető társra-irányulását sérti, azt a bon- takozást akadályozza meg, amit a szexualitásnak a személyes szeretetben való kiteljesedése jelentene. A keresztény bűn-fogalom társadalmi tartalmát ezek után így foglalhatnánk össze: bűn mindaz, ami az ember személyességét, a többiekhez rendelt voltát megsérti, - a másik emberben vagy önmagunkban. A bűn 228
