Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Hogyan tanítható az eredeti bűn?

nem az „első embernek" történeti tényét akarták definiálni, hanem a koruk problémáját megoldani. Egy zsinat a hitigazság folytonosságának fenntartásával taníthat valamit hitelesen, ha nem is tud semmit a később felötlő problémákról. így a tridenti atyák nem akarták kizárni a poligenizmust, mert nem is tudtak róla. A zsinat kora nyelvezetéhez és kultúrájához tartozó olyan nemteológiai kifejezést is használhat, ami ugyan később tévesnek bizonyulhat, ez azonban nem érinti a hittétel értelmét. A „kíséret" elválasztandó a lényegtől. Az „egyetlen Adóm" teológiai kérdését pedig az 1. Vatikáni zsinat tárgyalta volna, amelyet a külső események félbeszakítottak. A Humani generis enciklikában (1950), bár ma szokás azt elmarasztalni, XII. Pius már kapunyitogató volt, mert kora egyházi felfogását meghaladva „bizonyosfajta okossággal" lehetővé tette az evolucionizmus vizsgálatát (DS 3896.). Történetileg az is érthető, hogy még akkoriban „nem llátszott, milyen módon lehetne összeegyeztetni az eredeti bűn tanításával ...” a poligenizmus nézetét. — Fenntartjuk az Egyháznak azt a hitét, hogy az ószövetségi Ádám-kérdés az Újszövetség fényében lesz teljessé (Rám 5,12—19; és iKor 15,21—22). S. Lyonnet értelmezésével: „Szent Pál Krisztus győzelmét egy párhuzammal akarja megerősíteni ... és Adóm művét azért említi, hogy kellően kiemelhesse Krisztus művét. Kiindul minden bűn forrásából, hogy elvezessen a krisztusi megváltás oksá- gához. Az eredeti bűn itt egy vertikális szolidaritás magyarázatára szolgál."12 Hasonlóan vallja H. Lennerz: „A Római levél nem az emberszármazás kérdését tartalmazza, még azt sem, hogy az eredeti bűnt az Ádámfiak nemzéssel adják tovább. Ez a szöveg azt akarja tanúsítani, hogy minden ember Ádám leszármazottja és a megváltás várományosa."13

H. Lennerz nagyon közelített a mai gondolkodáshoz, de 1948-ban még nem vonhatott le „merészebb" következtetéseket.

A kísérletek kritikai egybevetése

A negyvenes évektől kezdődő kutatások teológiai és filozófiai kölcsönhatásaikban ma már világosan értékelhetők*0— LA kondicionalista irányzatok az eredeti bűn ágostoni kifejezésén olyan sajátos emberi alapfeltételt, állapotot (kondíció) értenek, amely minden személyi és közösségi állásfoglalásban kimutatható. — II. Az aktualisták viszont a teremtő akarat és a teremtett akarat közötti konkrét ellentétet természetünkhöz nem illő, külső tett következményének tartják. A két irányzat szélsőségeitől a középútig és a szintézisig minden változat előfordul.

I. Maguk a nemhivők is használnak valamiféle bűn-fogalmat, amikor az „élet elkerülhetetlen nehézségeiről" beszélnek.

1. P. Teilhard de Chardin elgondolása, amint azt K. Schmitz—Moormann legújabban értelmezi, hozzájuk akar szólni.14 Fejlődésszemléletével abszolút keresztény optimizmust hirdet. A „felmenő gondolkodási szkémában” bemutatja, amint a kezdeti tökéletlenségből eljutunk Krisztus teljességéhez. Mivel az „első ember" nem egyetlen és izolált jelenség, így bűne sem egyetlen jellegű. A teremtés, bűn és megváltás nem egymást követő fázisok, hanem három különböző, de egymást átjáró nézőpontot jelentenek a „kozmikus Krisztus” szemszögéből. Teilhard csak a „világ bűnéről” beszél. Nehézsége, hogy az eddig zárt gondolkodást egy másik zárt vízióval helyettesíti, ami nehezen hangolható a kinyilatkoztatás normatív jellegéhez. Krisztus kerül ugyan a központba, aki előmozdítója az univerzális fejlődésnek, ds nem valóságos értelemben Megváltó.

2. P. Lengsfeldli a disszociált — megosztott — történelemszemléletében (Scheeben és Barth nyomán) üdvösségünk elvesztését és a megváltási részesedést az ember szabad döntésére alapozza. A szentpáli Ádám—Krisztus párhuzamból a megváltás általánosságát emeli ki, az Apostol hellén gondolkodásformáját veszi át és ebből rajzolja meg modelljét: az ember jelen létezése térben-időben megoszlik, amije a múltban volt, a jelenben eltűnik, a jövőre meg csak várakozik. Szertefoszló történelmünket Istennel egyesültségünk fogja egybe, unifi- káIja, az eszkatologikus életben. Krisztus megváltó kegyelme (Rám 7,24—25 szerint) azonban már evilágban egységesít önmagunkkal, közösségünkkel. Lengsfeld először hívja fel kritikai módon a figyelmet a paradicsomi eseményék eddigi eíiologiai értékelésére, és kiemeli a jelentés eredeti bibliai értelmét. Bűnös helyzetünket az üdvösségünk fejlődésében szemléli.

II. A nyugati gondolkodás az eredeti bűn középpontjában egy aktuális eseményt hangsúlyozott, hogy okát adja nyomotúságunknak.

1. H. Rondet 1946-ban a patrisztika és skolasztika elemeit újította fel; és legújabb könyvében is ezt tökéletesítette.16 Alapja, amit a klasszikus ferences teológia is tanított, hogy az ember egyénileg és közösségileg már a teremtés óta Krisztushoz van rendelve, a kegyelem útján. Az ősbűn elszakított Krisztustól; mert az emberiség visszautasította a kegyelmet. De