Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Hogyan tanítható az eredeti bűn?
az emberiség egységét a Krisztus felé irányulásunk biztosítja, amint a turisták is különböző utakon, de azonos jelzésen érnek célba. Rondet krisztocentrikus szemlélete jobban megfelel a Bibliának és a gyakorlati keresztény életnek, nem tud azonban választ adni az ősbűn hogyanjára, és nem tud kitörni az egyéni bűn-kollektív bűnössége „bűvös köréből”, így kissé idegen a mai perszonális igényű embernek. 2. A. Vanneste születési állapotunkat a személyi tudatot megelőző (preperszonális) virtuális bűnnek nevezi, mert a kegyelem hiányában jobban vonzódunk a tényleges bűnhöz, mint a jóhoz. Pontosan kidolgozza, hogy a paradicsomi kép miért nem tartozik a dogma lényegéhez,2' 17 ragaszkodik azonban egy „történeti tetthez", egy szabad teremtmény vétkes döntéséhez, aminek következményeitől Krisztus „valóban” megváltott minket. 3. G. Siewerth a kegyelem nélküli lét tudatelőtti befogadásával az aktualizálok szélső esetét képviseli. A korán elhunyt teológus pozitív mondanivalóit H. Urs von Balthasar emelte ki a homályból.18 Az üdvrend új szintézisét a hegeli dialektika szerint szembenálló, de egymást kiegészítő folyamatokkal ábrázolja. Középpontba az áteredő bűnt állítja anélkül, hogy az ősbűnnel közelebbről foglalkozna. Az ember elvesztette Isten természetfeletti barátságát, ezért személyében befejezetlen maradt: erkölcsileg tehet ugyan jót, de azt Isten szeretete nélkül teszi. Éli életét, anélkül, hogy „felülmúlná saját magát”. Lélektani szükségszerűséggel, kategoriális választással eljut a „részleges jóhoz”, de önmagától, transzcendentális döntéssel nem képes az „abszolút értéket”, Istent, mint Atyját választani. Siewerth problémái izgatok a mai embernek: Isten kötelességet követel az embertől és ugyanakkor nem adja meg azt, amit önmagától képtelen megszerezni? Bár tudjuk, hogy „nem azon múlik, aki erőlködik, vagy törtet, hanem az irgalmas Istenen” (Rám 9,15), az igazi teológusnak azonban mégis fel kell tárnia a megfelelőség olyan motívumát, ami értelmes és megnyugtató választ ad Isten titkainak befogadására. Erre már a szerzőnek nem volt ideje. Elgondolásából visszacseng E. Brunner,18 F. Gogarten és a többi protestáns teológus felfogása. Hatásukra katolikus teológia is felfedezte a perszonális dimenziót, a párbeszédet Isten és ember között Krisztusban. Ilii. Középutas megoldások. P. Schoonenberg: a „világ bűne" A két irányzat tíz éve keresi a szintézist, hogy harmóniába hozza az „egyéni döntést” a „vétkes szituációval”. Száz éve, hogy Kant és Schileiermacher nyomán a protestáns teológia ebbe az irányba indult el, (a katolikus R. Troisfontaines20 dolgozta fel), amelyhez P. Schoonenberg nem filozófiai úton, hanem a felnőtt bűne szentpáli tanításának elemzésével jutott el-1'22 K. H. Weger K. Rahner gondolataival és a Holland Katekizmus tanulságaival gazdagította és a hitanalógia elvében rendezte Schoonenberg elméletét.23 A személyes bűn egyedi döntés eredménye, amely megszünteti párbeszédünket Istennel és megakadályozza kibontakozásunkat. Következményében visszahat a közösségre, a bűn ilyen szituációja ezért kölcsönös kapcsolatban van a világ bűnével: rossz példái lerontják erkölcsi érzékünket, bár szabadságunk megmarad. Innen erednek a jó és rossz összeütközésének lelki konfliktusai. Schoonenberg az áteredő bűnt nem egy fogalommal, hanem az állapotot jól ábrázoló több kifejezéssel írja le, hogy képtelenek vagyunk Istent mindenek felett szeretni. A tehetetlen kisgyermek a környezet példájából ismeri meg a vonzó természetes értékeket (jobb ételt, játékot, kényelmet), de nem kap ilyen közösségi példát a világ Atyjának szeretetére és arra, hogy az Ö szerete- tével majd megoldhatja az élet minden problémáját. K. H. Weger tudatosítja szemléletünk formális akadályát is: a mai lélektani antropológia nem egyeztethető össze a kegyélem skolasztikus felfogásával. Szerinte csak olyan kegyelmet ismerhetünk fel, amely a személyes tapasztalás síkján is tükröződik. Isten egyetemes üdvözítő akaratát transzcendentális intuícióval minden ember valamiképpen megragadhatja. Az Isten kategoriális, a konkrét emberre irányult kifejezett szándékát viszont az Egyház közössége közli: itt tudjuk meg, hogy mire vállalkozunk szabadon, az Egyház közös áldozatából, a szentségek és az ima erejéből kapjuk a megszentelő kegyélem erősítését. Weger elindította a nyugati gondolkodásfoima tudományos krititkáját, de nem zárja ki a kegyelem és a bűn „hellenizált teológiáját”, hiszen ismerete nélkülözhetetlen a történeti folytonosság ellenőrzésénél. Utalunk még U. Baumannra, feltűnést keltő disszertációjában megkérdőjelezte az eredeti bűnt.24 H. Küng és H. Haag tanítványa négy gondolkodási modellbe próbálja beilleszteni az eredeti bűn tanítását, de hatalmas anyagát nem képes egybehangolni és olyan kategóriakulcsokat használ, amelyek előtte is homályosak, ezért lehangolóan negatív eredményre jut: egyetlen elmélet sem állja meg előtte a helyét. Pozitívuma mégis az, hogy kiemeli az Isten és az ember közötti dialógus szükségességét. Mivel ezen nyitottságunk elutasítása taszított bűnbe, visszamaradt egoizmusunk tetteink minden dimenziójára átterjedt. Baumann súlyos tárgyi nehézsége, hogy a keresztény tanítás egészének összefüggése nélkül, a hiteles szövegekben ugyanazon igazságnak más-más funkciót tulajdonít, ami H. Haag negatív exegeti223
