Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Hogyan tanítható az eredeti bűn?
Az eredeti bűn-kutatás hitelességének leltételei Az utóbbi tíz év kutatásai megvilágították, hogy a választ nem lehet egy definícióból sziiilogisztikus levezetéssel! megkapni. Ez egyrészt ismét az absztrakció veszélyét jelentené, másrészt a bűn, mint kiindulási iogalom is koronként ingadozik. Ezért szokás a mai elgondolásokat ilyen episztémológiai (tudománykritikai) feltételezésekkel kezdeni: Formailag magába- foglalja..., Ennélfogva tanítható..., összeegyeztethető azzal..., Ellene mond annak... A problémák fellazítását a keresztény élet is megkívánja. Nem maradhat az Egyház közömbös képzett híveinek lelkiismereti szorongásával szemben, amit a hit, a józan ész. valamint a tapasztalás gyakori ellentmondása okoz. Úgyszintén a nemhivőkkel, a máshitüekkel a gyakorlati éíet közös bázisán csakis ezzel a hangnemmel lehet tárgyilagos párbeszédet kezdeni. Amióta „megengedtük” a kérdések több irányú elgondolását, a vélemények annál tisztultabban konvergálnak az Isten örök szavának hitelesebb kifejezésére. — „Aki a prófétá- lás ajándékát kapta (a tanításét is), tegye azt a hit szabálya (görögben: analógiája) szerint." (Róm 12,6) Ez a teológiai módszertan alapelve. „Egy keresztény hittitok elgondolása csak akkor vezet állandó és biztos hitértésre, ha kutatása minden részletében kitartóan és tudatosan egységben marad üdvösségünk tanításának egészével." (3a—227. o.) A hittanítás nemcsak leírt anyag, hanem benne él az egyházi közösségben, a buzdításoknak, gesztusoknak, magatartásoknak egyszerű hivő értésében és gyakorlatában. A teológusnak a feladata, hogy ezt az élő üzenetet induktív úton, pontosan közölhető és igazolható állításokba foglalja, a mai értékkategóriákba áthelyezze. Munkájának kritériuma, hogy folytonosságban maradjon a hitvallások, pápai és zsinati tanítások lényeges tartalmával. Párhuzamokkal, megfelelőségekkel végiggonddlhatóvá teszi a hittitkot, bemutatja, hogy nem észellenes és ezzel kitárja az értelemfeletti valóságot. A teológus azonban nemcsak megvilágít és magyaráz, hanem kísérletezik, keresi a fejlődés helyes irányát, megkülönbözteti a korhoztapadt esetlegességeket, helyesbíti a másodlagos elemek túlzásait, kiegyensúlyozza a vitákból eredő egyoldalúságokat, leválasztja a lényeghez nem tartozó kiegészítéseket. A Szentlélek jelenléte biztosítja a kinyilatkoztatás egészének tisztaságát, de úgy, hogy ha a látható Egyház a ráeső részleges munkát elvégzi. Mivel a mai teológus már kívül van a régi viták nehézségein, levonhatja belőle a megfelelő tanulságot, hogy a jelenben nyitottá legyen a jövő felé. Mindezt az egyházi közösséggel harmóniában és kölcsönös felelősséggel teszi. Hiszen maga a hivatalos Egyház bízza rá féladatát a pápa vagy a püspökök személyében és így küldetése betöltésével biztosítja, hogy munkájának ereje beáradjon a krisztusi test folyamatos keringésébe. Az eredeti bűn tanításának múltjából Az összefüggések vizsgálatánál a bűn fogalmában történeti eltéréseket tapasztaltunk. Az első négy században a „bűn” mindazt a gyengeséget jelenti, amiért az embernek Krisztusra, a megváltó orvosra szüksége volt. Leírják, mint romlottságot, szomorú örökséget, betegséget, halált, kárhozatot. A kegyelem szükségességének pelágiánus tagadásával szemben szent Ágoston remek analógiát mutat be a gyermek születési állapota és a személyes vétkes felnőtt helyzete között. Ezt az összehasonlító fogalmat az Egyház, mint „eredeti bűn" kifejezést állandósította, hogy az ember keresztség előtti állapotát jellemezze (Karthágói zsinat 529. DS 223; II. Orange-i zsinat 529. DS 371). A középkorban az ősbűnt élkülönítették az áteredő bűntől. Figyelmük főleg az ember „vétkes hajlamaira” irányult, amiért szinte állandó bűnbánatot tartottak. Eltolódott viszont a figyelem a megszületett gyermek helyzete és a vétkes személy állapota közötti, analógia esetén is fennálló, különbségről. A tridenti zsinat (DS 1510 — 1516) az újból feltörő pelágiánus ízű felfogással, valamint a protestáns tanítással szemben (mindnyájan bűnösök és méltatlanok vagyunk Isten kegyelmére) részletesen kifejti, hogy a keresztség eltörli az eredeti bűnállapotot. Az általános bűnbánat mellett a személyes vétek akaratlagosságát másodlagosnak tekintették. Csak később, Baius és a janzenista felfogás miatt különböztették meg a cselekedetekben a voluntárium-involuntárium (céltudatos-akarati — akaratlan-öntudatlan) fogalmát (DS 1946—50, 1967). A korabeli viták miatt a Tridentinum elhalasztotta az eredeti bűn mivdltának meghatározását, magyarázatul pedig Ádám édenkerti eseményét állította be. Hangsúlyozták, hogy „Ádám vétke nemzés útján, nem pedig utánzással (mint Pelagius állította) származott mindnyájunkra és ezért mindenkiben, mint saját bűne van jelen” (DS 1513.). Csak később, a zsinat után háromszáz évvel vált, kérdésessé az „ádámi esemény” szigorúan vett történeti jellege. - A hermeneutikai kutatások, főleg K. Rahner értelmezési élve szerint11 a régebbi zsinatí^A
