Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Hogyan tanítható az eredeti bűn?
A fejlődés és az emberréválás felfogása a 18. századtól napjainkig bontakozott ki: Lamarcktól és Darwintól Hebererig és Simpsonig.6 Ma a fejlődést kétségbevonhatatlan tudományos tényként kezelik. Az ősembertan az utóbbi harminc évben áttekinthetővé tette a földtörténeti harmadkor életét és a hominizáció valószínű útját. A. Portmann a bőséges lelet birtokában azonban figyelmeztet a túlzott gondolkodási leegyszerűsítés veszélyére,7 mert az ember hajlamos egyoldalú megállapításokat véglegesíteni. A tudomány mai magá- batekintő alázatának példája szerint saját,, igazságaink abszolútizálása” minden területen visszavonulóban van. A hitigazság helyes földolgozása sem nélkülözheti a tudomány néhány adatát.6'9 Az állatvilág rendszertani törzsének csúcsára az Antropoidokat, a testi felépítés szerinti ember- szabású főemlősöket állítjuk. Innen emelkednek ki a Hominidák, az emberfélék családja. A feltárt ősi alaptípusai alakilag egységesek és tökéletességük szerint egymásra épülnek. Négy alaptípus ismeretes: az Australopithecus, az ősi emberféle a Dél-Afrikában feltárt 40 példányában, az Indonéziából származó Pithecanthropus — ideszámítva a jávai és a kínai előembert is — megközelítőleg ötven példányban vizsgálható. Az ember nevet a Neander- völgy lakója kapta: Homo neandertaliensis, aki a föld különböző részein azonos rétegekben bukkan fel: Gibraltáron, Rodéziában, Délkelet-Ázsióban. Koponya űrtartalma megfelel a mai emberének: 1300—1600 ml között változik. Megtalálták számos barlangrajzát, szépítőszerét, kultikusan eltemetett halottéit és kőszerszámait, önmagunkat a ma élő egyetlen emberfajhoz, a Homo sapienshez soroljuk. A jelen eredmények az „ember” megjelenését 2,6 millió év távolába helyezik. Teilhard de Chardin10 az emberréválás két tengelyéről beszél, egyik mindig Kelet- és Dél-Afrika körzetében, a másik Indonézia területén tűnik fel. Ph. Dessauer úgy gondolja, hogy a terciér szakaszában, röviddel a Homo sapiens megjelenése előtt, nagyon sok emberszabású majom lépett fel, egyenesen jártak, kezük felszabadult... legutolsó képviselőjük valószínűleg az első emberek kortársai voltak, .. és azután fokozatosan kipusztultak. Hogy egyetlen egyed, vagy pár hozta-e létre a hominizációt, vagy tömegesen lépték át, — esetleg a föld különböző részein — az emberréválás „küszöbét”, éppen olyan kérdéses, mint hogy időben egyetlen lépéssel történt-e két generáció között, vagy lassú áthaladás „zónájára” kell gondolnunk. A hominizációra képes törzsek számára vonatkozólag, a tudósok nagy többsége a monofiletikus-egytörzsű származást vallja, azaz hogy a Hominidák altörzsében jött Hétre, de úgy, hogy az utódnélküli kihalt ágak előzetesen kapcsolódtak a hominizációra életképes típushoz. Az egytörzsű „embercsalád" őse a monogenizmus szerint egyetlen ember vagy emberpár volt, de a mindig szélesebb körű poligenizmus felfogása a nagyszámú ős jelentkezését tartja elfogadhatónak, amit a kutatók a nyomkeresés szabályával igazolnak. Ha ásatás közben például egy római pénzt találnak, azon a tájon ©lőbb-utóbb bőséges leletre bukkannak- Viszont egyetlen, ismeretlen helyen elveszett pénzdarabot megtalálni, minél régebben történt, annál valószínűtlenebb. Ezért a paleontologia csak maximumot közölhet velünk, a nagyszámú odatok átlagos jellegét. így „a tudomány szemében, amely távolból csak az ösz- szességet ragadja meg, az 'első ember’ csak tömeg lehetett(Teilhard). A mai mutációkutatások ugyancsak ezt jelzik. Ha egy mutációra (hirtelen változásra) kész jegy feltűnik egy állati szervezetben, sohasem egyetlen egyeden figyelhető meg, a remélt „új faj születése" az egyedek szétszórt kis népességében jelentkezik. Úgy látszik, ha egy faj megváltozni készül, már a generációk során lassan felhalmozódó jegyekben halad előre mindjobban kedvezve a többi változásnak, míg teljessé válik az új faj szerkezete. A fejlődés valóságát és a komplex feltételek kölcsönhatásait a tudósok különféle fsjlő- dés-modellben írják le. Ábrázolják a fejlődés ágait egymásraboruló széles ívekkel, amelyek tetőcserép, vagy rózsaszirom módjára helyezkednek el. Térben legjobban egy száron elszórt levelekhez hasonlíthatók a Hominidák típusai (Boné, Weidenreich). Ha a szárat az idő tengelyének tekintjük, a levelek két dimenziója a tér-idő koordinátáját, különböző magassági helyzetük és irányuk pedig a csoport változékonyságát jelentik. A levelek érintkezése a szárral, idézi eredetüket és amint az alaptengelytől fokozatosan eltávollodva fejlődnek, az eredeti tulajdonságok megváltozását is jellemzi. A levelek összetartó csúcsa a kihaló típusokat, a főtengely csúcsa pedig a további emberi fejlődés lehetőségét sejteti, amit a központi típus állandósulása fejez be. A Homo sapiens specializálódását a fajon belüli rendkívüli alkalmazkodó és fejlődési képessége biztosította. Az ember ezen döntő tulajdonsága, szellemiségének eredménye, ami a megelőző „kísérletekből" hiányzott és ezért a rendkívüli külsőbelső változások kihalásra késztették. Egyetlen szár azonban megvalósította a természet szupraorganizmusát: az ember megjelent a földön! 220
