Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boross Géza: A bűn és bűnbánat problémája a mai református teológiában
tének? Református felfogás szerint ugyanis az egyház csak akkor tekinthető Krisztus testének, ha betölti Krisztustól kapott küldetését úgy, ahogyan arra a János evangélium 20,21 utal. Ahhoz azonban, hogy küldetését betölthesse, szüntelenül engedelmeskednie kell az élő Úr Jézus Krisztus inspirációinak, parancsainak. Ebből a premisszából következik s kap értelmet a reformátorok által sokat emlegetett tétel; „Ecclesia semper debet se reformon!” Világos, hogy a „se reformari" nemcsak a tanítás, a dogma revízióját jelenti abból a szempontból; összhangban van-e az egyház dogmatikája a bibliai teológiai kutatás eredményeivel; hanem az egyház szolgálatának, e világban való megvalósulásának (Rahner) revíziójára is vonatkozik. Azaz-, azt az üzenetet hirdeti-e és azt a szolgálatot végzi-e Krisztus egyháza az adott történelmi szituációban, amely üzenetet és szolgálatot maga a Fő, az élő Krisztus akar hirdetni és végezni, mivelhogy az egyház szolgálataiban Ömaga szolgál (vö: Eduard Schweizer: Das Leben des Herrn in der Gemeinde und ihren Diensten, Zürich 1946). És ezen a ponton lesz a bűnbánat ekkléziasztikai probléma. Itt kell kezdeni beszélni az egyház bűnbánatáról. Itt, amikor az egyház Ura akaratával szembesül, és e szembesülésben derül ki minden mulasztása, hanyagsága és engedetlensége. Itt kezdődött minálunk is, amint azt a már említett zsinati Deklarációban láttuk. Azonban nemcsak deklarátív szinten gondoltuk át a kérdést, hanem a teológiai tudományosság eszközeivel is feldolgoztuk. Az Egyházak Világtanácsa 1948-as amszterdami nagygyűlésére készített tanulmányi anyagunkban szép dokumentum található a kérdésről (Czeglédy Sándor: Az egyház bűnbánata, Az egyház a világban, Budapest, 1948, 151). Ez a jéles munka világosan dokumentálja, mi is a bűnbánat teológiai jelentősége az egyház életében, és hogy az egyház küldetése betöltésének miért conditio sine qua non-ja a bűnbánat megtartásra. Azért, mert a bűnbánat az egyházban nemcsak önkritika a múlt bűneit és mulasztásait illetően, hanem éppen ezáltal az önkritika által válik az egyház alkalmassá arra, hogy „igazán és teljesen Krisztus egyháza legyen". Az egyház bűnbánata, mint az egyház „belső bírálata" azt jelenti, hogy „maga Krisztus mutat rá bűneinkre és mulasztásainkra éspedig mindig két szempontból: a) érzik-e az egyház tagjai Krisztus uralkodói jelenlétét és levonják-e ennek következményeit egész életükre, továbbá b) megvalósul-e az egyházban az igazi közösség, a communio sanctorum, a hit és szeretet egysége? Melyek most már azok a konkrét bűnök és mulasztások, — a mai magyar református teológia látása szerint — amelyek miatt indokolt az egyház bűnbánata? Dr. Bartha Tibor így foglalja ezeket össze: a) a társadalom kérdéseivel szemben tanúsított közöny, felelőtlen vagy negatív magatartás; b) a zsidókérdésben tanúsított erőtelen és gyáva magatartás; ej a háború kérdésében tulajdonított magatartás. Summázva: „Az ember ügyében tanúsított hűtlenségünk és feledékenységünk feltárja és nyilvánvalóvá teszi az egyház válságának teljes mélységét. Az emberszeretet vizsgájában elbukott egyház rá kell eszméljen isten- tiszteletének a hazugságaira..." (1Ján 4,20). (Ige-nép-egyház Budapest, 1972, I. 209—210). Milyen sajátos ekkléziasztikai problémák erednek most már az egyház így értelmezett bűnbánatából? Ugyancsak Bartha Tibort idézve a következő három probléma: a) hogyan formálódhatnak Krisztus egyházai a ma élő embervilág körében úgy, hogy Urunk parancsának engedelmeskedve hozzájáruljanak a világnak a halál elleni küzdelméhez? b) Magyar- országi Református Egyházunk mint közösség, hogyan és mi módon járulhatna hozzá népünk boldogulásához? és c) a gyülekezet tagja — egyházának tanítását elfogadva — Krisztus akaratának megfelelően miként engedelmeskedjék a mindennapi életben. Azaz: hogyan formálódhatnak a gyülekezetek olyan közösségekké, amelyeknek körén belül a gyülekezet tagja valóban Krisztus követésének az igényével találkozik és ennek az igénynek engedelmeskedik is? (vö: Ige- egyház- nép, 108—109). Az elmondottakból nyilván következik a kérdés: hol van mindennek, az így értelmezett bűnbánatnak és ebből fakadó problematikának a bibliai gyökérzete? Nos, mai teológiánk szerint a Lukács 3,1—20-ban, Keresztelő János igehirdetésében. Dr. Bartha Tibor e peri- kápa magyarázata során nyomatékkaj hívja fel a figyelmet arra, hogy ez az igehirdetés a bűnbánat fogalmát szociáletikai kategóriákkal fejezi ki. Ez azért fontos mozzanat, mert van a bűnbánatnak és megtérésnek p'etisztikus értelmezése is, amely a másik emberhez való viszonytól függetlenített moralizálássá és amorf lelki élménnyé formálja a bűnbánatot, és ami nyilvánvaló eltévelyedés. Hasonló eltévelyedés az is — folytatja Bartha — ha bűn- bánatot és a megtérést valamiilyen konfesszionális jelentéstartalommal töltjük meg. De eltévelyedés volna az is, ha az evangélium meghirdetésével együtt hangzó bűnbánatra és megtérésre hívást világnézeti kategóriákban akarnánk érvényesíteni (vö: im. 96—97). így lesz világossá, hogy a bűn és bűnbánat, mint ekkléziasztikai probléma, azaz az egyház bűnbánata a mai református teológiában szociáletikai önvizsgálatot jelent. 216
