Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A bűnbánati fegyelem változása az Egyházban
A szigor napjai mindazonáltal meg voltak számlálva. Jóllehet már Tertullián felpanaszolja, hogy sokan röstellik a nyilvános bűnbánatot és elrettennek önmaguk lelepilezésétől (De paen. 10,1), a vértanúk egyháza elit gyülekezet a milánói ediktum utánihoz viszonyítva. A niceai zsinatnak szembe kell néznie az Egyházba tódult tömegek problémájával. Úgy határoz, hogy egyetlen haldoklótól sem tagadható meg a végső útravaló. (Dz. 57). Bár „régi és kánoni törvényként" említi rendelkezését, valójában új szokást vezet be. A IV. század derekától kezdve a visszaesőket rekonciliálják halálos ágyukon, az V. századbeli galliai zsinatok pedig általánosan előírják, hogy a kánoni penitenciát halasszák a hívők életük végére. Caesarius Areiatensis elfogadja az érvet: „Katona vagyok,, féleségem van, hogyan vállalhatnám a vezeklést" (Sermo 258,2). Az V. század közepén az orange-i és a vaisoni zsinat különbséget tesz a haldoklókat megvigasztaló communió és a reconciliatio absolutissima között. A végső útravalóval nem azonos „a szabályszerű kom- munió és a feloldozó kézrátétel" (Orange, c. 3). A kézrátétel lel állott rekonciliáció az oldás és kötés második mozzanata: a bűnös fel- oldozása, visszavétele az Egyház közösségébe. A rekonciliáció elméletét elsőként szent Ágoston fejti ki. Az Isten kegyelmétől bűnbánatra indított bűnös a feltámadt Lázárhoz hasonlóan „meg van még kötve” (adhuc ligatus, confitens et reus). A bűn terhének kötelékét (vincula ipsius reatus) — amellyel együtt jár a büntetés adóssága (reatus cutpae) az Egyház oldozhatja csak föl (Ep 222,8; De nupt. et concup. 1,29; Sermo 67,1—2; 98,6; 259,3 stb.). Amikor a bűnbánó kiengesztelődik az Egyházzal, a leikébe költöző Szentlélek eltörli a bűnt (De bapt. c. Donat. 3,18,23; In Jo 119, 4 stb.). Xiberta és Rahner hívta fel újból a figyelmet a bűnbánatnak erre az „elfelejtett igazságára” (Rahner, II. 143—183. o.; VIII. 447—487. o.), amit megerősít a 2. Vatikáni zsinat: „Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok bocsánatot nyernek az isteni irgalmasságtól az ellene elkövetett sértésért. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, amelyet megsebeztek bűnükkel és amely szeretete, példája és imája által közreműködött megtérésükben" (Lumen gentium, 11). Strukturális változás A kánoni bűnbánat az ókor végén holt vágányra futott. Megmerevedett formájában utópisztikus célt kergetett: előbb vagy utóbb a világ szerzetesi megtagadását kívánta meg a hívőktől. A meglévő rendelkezések normatív ereje következtében a keresztények századokon keresztül nem élhettek a bűnbánat orvosságával. Életük folyamán, amikor a legnagyobb szükségük volt rá, el voltak zárva a bűnbánat szentségétől. Hiába állítja Gal- tier az ellenkezőjét, a hiányt nem pótolhatta semmiféle ima, prédikáció, egyéni bíztatás vagy lelkipásztori buzgalom (Galtier, 273. o.). A bűnbánati fegyelem rendeltetésszerű szabályozása, céljának megfelelő gyakorlata struktúrális változást követelt: az una paeni- tentia elv feloldását. A brit szigeteken a szárazfölditől eltérően alakult a keresztény élet. A kelta egyház nem vette át a megismételhetetlen bűnbánat intézményét. Írországban és Skóciában kezdettől (VI. század) egyéni, magánjellegű volt a szentségi bűnbánat. Nem járt hátrányos megkülönböztetéssel és bármikor megismételhették. Többé nem a halált szolgálta, hanem a keresztény életet, bár nem változtattak sem a gyakorlat (szigorú vezeklés, hosszú bűnbánati idő, a gyónás és a rekonciliáció különböző időpontja, a föloldozás könyörgő formája), sem az elmélet (az Istennel való kiengesztelődés eszköze a béke az Egyházzal) lényegén. Egy valami azonban elejétől más: a bármikor megismételhető, egyszerű formájú föloldozás. A VII. századi ír—skót misszió a szárazföldön is elterjeszti a kelta bűnbánati rendszert. A toursi, chaloni, reimsi reformzsinatok a IX. század küszöbén nem tudják megakadályozni a fejlődést. A nyugati egyházban a magán-bűnbánat, a paenitentia private lesz a szentség új, és egyedüli formája. Keleten nem tűnik el teljesen a régi gyakorlat sem: a gyónás mellett fennmaradnak — sőt gyakran jelentősebbek — a szentségi jellegű közös bűnbánati ájtatosságok (Nikolasch, Die Bussliturgie, 32—36. o.). A 2. Vatikáni zsinat elfogadja a keleti egyházak bűnbánati fegyelmét és megengedi a római katolikusoknak, hogy szükség esetén keleti rítus szerint járulhassanak a szentséghez (Unitatis redin- tegratio, 15). E rövid és vázlatos áttekintés célja nem az, hogy bemutassa a paenitentia publica és private fejlődésének valamennyi ága-bogát. Csupán a bűnbánati fegyelemben végbement jelentős változásra kívánja felhívni a figyelmet, meg arra, hogy a struktúra megváltozása nem szünteti meg a maradandó lényeget. A szentség azonosságát biztosító elemek közül a bánat és a föloldozás a legfontosabb, de nem mellőzhető a bűnvallomás és az elégtétel sem. Az azonban, hogy milyen elégtételt fogad el az Egyház, hogy milyen bán212
