Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Koroncz László: A betegágy mellett
A BETEGÁGY MELLETT „Újra felfedeztük emberi testünket, és a tudomány minden tekintetben megerősítette az ember egységét és teljes oszthatatlanságát.” J. Ratzingernek ezen megállapításából (Mérleg, 1972/4; 357.) indulunk el, amikor a betegágy melletti feladatunkat, küldetésünket felülvizsgáljuk. Nem feledhetjük, hogy a beteg még evilág lakója, akihez nem egy más-világ behívó-kézbesítőjeként, hanem az egész embert támogatni, segíteni akaró embertestvérként kell közelednünk. Ha az orvos, nyilván orvosi oldalról nézve, ezt írja: „Az összes testi segítség megadásán túl . . . az egész embernek kijáró megértést és törődést kell nyújtanunk. A testi és lelki kínok nem választhatók el egymástól” (dr. Hárdi István: Ápoláslélektan, Bp. 1966. 54.) — akkor ezt fordítva: a pap oldaláról is tudomásul kell vennünk. Bizonyos, hogy betegség esetén nemcsak a fizikai energiák összefogásával igyekszik a szervezet a betegség kiküszöbölésére, hanem ide fordítja a lelki energiákat is. A fájdalom, gyengeség, a súlyveszteség és egyéb tünetek egészen le tudják foglalni a gondolatait, lelki tevékenységét. Innen indulnak el esetleges, — talán türelmes meghallgatást igénylő — panaszai. Nagyon fontos, hogy ezek meghallgatásához mindig legyen időnk és erőnk. Ha belépünk egy beteghez, nyugodtan vegyük fel elsősorban a jószándékú látogató szerepét. Végül is a beteg- látogatásra közvetlenül adott lézus utasítást, (Mt 25, 36), a megkenésre „csak" Szt. Jakab apostol közvetítésével (Jk 5,14). Jobb, ha nem is mindjárt az imádság harsogásával lépünk be, hanem a szeretetteljes emberi érdeklődéssel: hogy van; mit érez; fo- gyott-e; van-e étvágya? Miután így ezekből a lelkét teljesen lefoglaló gondokból kiadhatott valamit, sikerült egy kis „helyet” készítenünk lelkében, ahol lábat vethessen a test-feletti érdeklődés is. Ezt a „helyet” bővíthetjük, ha az életbe, gyógyulásba vetett reményét visszahozhatjuk, vagy növelhetjük. Az élet szolgáltat példákat ahhoz, hogy ismerőseink köréből a „hasonló betegségből” való felgyógyulásra hivatkozhassunk. Minden negatív példa említését okvetlen el kell kerülnünk. Ilyeneket úgyis hoz számára a félelem. A remény felkeltésére különösen szükség van olyan betegnél, aki még nem jutott el az apátia állapotába, s így ragaszkodik az élethez. Lehet, hogy a mi biztató szavunk jelenti számára az egyetlen reménysugarat, mert környezete általában nem tud hosszabb időn át úgy viselkedni, hogy az esetleges szomorú realitásokat ne sejtetnék akaratlanul is a beteggel. Sajnos, nem mindenki veszi tudomásul Axel Munthe-nak, a híres svéd orvos-írónak, — bizonyára a gyakorlatból leszűrt — figyelmeztetését és jótanácsát: „Senki sem akarja tudni, hogy mennyire beteg. Mindenki fél a haláltól, s megvan rá a jó oka. Mennél kevesebbet tudnak betegeink az igazságról, annál jobb nekik. Orvosok és uralkodók maradjanak háttérben” (S. Michele regénye, 152. o.). Vagyis ne nyilatkozzanak olyat, ami a reményt kioltja: Itt meg kell említenünk egy szakemberek és „jól-értesültek” — de sajnos egyháziak körében is — elterjedt hibát, a betegségekkel kapcsolatos pesszimizmust. Ha egy leletből három betegségre lehet következtetni, akkor biztosan a legrosszabb kap a hír szárnyára. Ez nemcsak a humánus magatartással, de a pszichohigiénével is ellenkezik, s ha a betegig eljut, gyógyulásában komoly ártalmat jelenthet. Hiszen köztudomású, hogy a régi igazságot: Dum spiro, spero, meg is lehet fordítani: Amíg remélek, addig élek. A remény elvesztése magát a halált is jelentheti. Példaként lehetne klinikai eseteket is felhozni, de érdekesség kedvéért inkább Gonellának, az udvari bolondnak esetét emlíjük, akit gazdája megijesztése miatt halálra ítéltek. Kivitték a vesztőhelyre, szemét bekötötték, fejét a tőkére helyezték. A hóhér azonban a herceg parancsára nem pallossal sújtott rá, hanem egy dézsa vizet öntött nyakába. S a bolond, amint a víz hozzáért, szörnyethalt. (Ráth-Végh: Tarka históriák, Bp. 1964. 671.) Ha a beteg elvesztette a naturális lehetőségébe vetett reményét, akkor nekünk még mindig hivatkoznunk lehet Isten végtelen szeretetére, aki mindent megtehet és meg is tesz, ha javunkra válik. Itt már a hit világában járunk, ami a beteghez mindig közelebb van, mint az egészségeshez. „Alapjában véve senki sem hisz a maga halálában. Vagy ami ugyanaz: tudattalanul mindenki meg van győződve a maga halhatatlanságáról” (S. Freud: Zeitgemässes über Krieg und Tod. — London, 1945. 224—255.) Ezt az alapmagatartást kell a hit által a tudatba emelnünk, s aztán már kész a lélek a szentségek vételéhez. A szentségek kiszolgáltatása minél kevesebb sürgés-forgással és külsőséggel történjék. Ez nemcsak a kórházi betegellátásra vonatkozik, ahol szinte egészen diszkréten ajánlatos eljárnunk, hanem az otthonira is. A sok mozgás idegesíti a beteget. Az IMÁKAT is vegyük rövidre. A betegek keneté195
