Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia
adott létre figyel; társadalmi, történelmi valóságában és mozgásában vizsgálja a világot. A modern „krisztológusok” kiindulópontja nem az örök isteni Ige, hanem Krisztus emberi léte. Ebben látja H. Mühlen (Christologie im Horizont der traditionellen Seinsfrage? In: Catholica 1969. 206. o.) a krisz- tológiai fordulat lényegét: „át kell ültetnünk az ősegyház Krisztus-hitét mai értéshorizontunkra. " Ez az újraértékelés Löpple szerint semmiképp sem a hagyományos Krisztus-tanítás ellen folyik. Ellenkezőleg, azért, mert nem akarjuk Krisztust tőlünk idegennek látni (ma már nem használatos, korszerűtlen fogalomrendszer öltözékében); mivel a mai Krisztust keressük, azért kell mozgást kifejező folytonosságban és a hagyományos tanítás feladása nélkül új értékelést is keresnünk. Ennek az „újra-fordításnak" a lehetőségét az adja, hogy a hittétel — Kasper szavával — elsődlegesen nem az a szó, amely- !yel kifejezték. „Hinni ebben és ebben a dogmában" — ez teológiai szakkifejezés. Valójában nem a „dogmában" hiszünk. hanem Istenben, Jézus Krisztusban és a Szentlélekben. A hit aktusa nem a szavakra irányul, hanem a szavakban kifejezett tartalomra. S ha éppen ezek a szavak, a fogalmi köntös ma kevéssé érthetőnek és elvontnak tűnik, jogunk van új fogalmi rendet keresnünk. A hagyományos iskola dogma-formulái — hangoztatja Löpple — megszületésük korában időszerű, „modern” megoldások voltak. De nem a mi kérdéseinkre adott feleletek. Korunknak ugyanolyan sajátos és elidegeníthetetlen joga, mint az ókeresztény koré, hogy a saját egzisztenciális problémáira keressen feleletet. A következőkben a teljesség igénye nélkül, csupán néhány jellemző példán szeretnénk bemutatni korunk sokarcú krisztológiá- ját. A krisztológiai nyelv problémája (P. van Buren) Tiefenbacher—Schilson szerzőpárt követve (vö.: Herder Korrespondenz 1972. 563— 570. o.: Die Frage nach Jesus, dem Christus — Christologische Entwürfe in der Theologie der Gegenwart) korunk krisztológiai irányzatai közül azt a pozitivista-nyelvfilozófiai megközelítést kell elsőként felidéznünk, amely éppen a nyelvi krízisre keres megoldást (Löpple már idézett művében egyenesen nyelvmeszesedésről, Sprachsklerose-ről beszél). Hogyan tudja — kérdezi Paul M. van Buren (Bonhoeffer nyomán) — a keresztény, aki egyúttal evilági ember, hitét evilági módon megérteni? — S a nyelvelemzésben találja meg azt a módszert, amelynek segítségével az evangélium is mítoszok nélkül, kozmológiai és metafizikai szempontok, sőt, mint írja, Isten nélkül, de evilágion, történelmien, tapasztalatilag és éppen Jézus valóságára is fényt vetve értelmezhető. Ez után a kiindulás után van Buren így határozza meg a krisztológia középponti tételét: mindaz, amit a Szentírás Istenről mond, csak a Jézus Krisztussal való összefüggésben kap fogható tartalmat, logikai jelentést. „Isten" lényegében az, amit Jézus a mi számunkra jelent. Van Buren előtt következetlenségnek tűnik azok álláspontja, akik a történelmi Jézus alakját szeretnék evangélium-értelmezésükben helyreállítani, szerinte ez „jezuzológia” (sic!) lenne. Sokkal inkább Kriszto-lógiáról eshet szó, más szóval húsvét Jézus és a hit megértésének kulcsa. Ez a húsvéti hit új életvitel. (Vö. szent Pálnál a „Krisztusban való lét” elvét!) Van Buren szerint a Krisztológiának ki kell szorítania a teo-lógiát. Az, amit az első zsinatok Krisztus emberi természetének neveznek, az az ő emberi szabadsága, isteni természete szabadságának éltetőereje. Jézus élete, halála és feltámadása annak az eseménysornak a kezdete, amely a történelem sajátosan keresztény eleme lesz. Van Buren egészen új távlatot kínál fel a két-természet hagyományos tanának értelmezésére. Megoldása, a „nyitott pragmatizmus” mégis kétértelmű. Mint Schille- beeckx megjegyzi, az érthetőre, az igazol- hatóra határolt teológia a hit titok-jellegét szünteti meg, s így éppen a sajátosan keresztényt adja fel. A kozmikus Krisztus (Teilhard de Chardin) A tapasztalati világ, a természettudomány oldaláról közelít a Krisztus-kérdéshez Teilhard de Chardin, aki műveinek hatásával továbbra is jelen van korunk teológiájában. Mint Schürmann írja, a modem ember többé nem tud a fejlődés-sémán kívül gondolkodni, s Teilhard nagy érdeme az: kimutatja, hogyan vezet át a tapasztalati síkon megragadható fejlődés-ív — a bio-, pszicho- és noogenezis — a krisztogenezis- be. De Krisztus nála nemcsak az anyagfejlődés ómegapontja (szent Pál és a Jelenések könyve látomásához híven), hanem a történelmi fejlődésé is: Isten fejlődéstervének célpontja a Krisztusban egységesülő és átistenülő emberség. Karl Rahner — akinek krisztológiájára még kitérünk — így fejezi ki a teilhard-i „pánkrisztizmus" tartalmát az úgynevezett transzcendentális filozófia nyelvezetével. Az anyag Isten transzcendentális önközlése 100
