Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia
alapján lép mindig magasabb fejlődési állapotra, egészen addig, míg Krisztus meg nem jelenik, akiben Isten visszavonhatatlanul közli magát. A kozmikus krisztológia vonzereje abban van, hogy felcsillantja a lehetőséget a hit és a tudás összebékíthetetlennek tűnő pólusainak együttlátására. Itt Krisztus „szélességét, hosszúságát, magasságát és mélységét” (Ef. 1,8) valóban az egész kozmosz méreteivel lehet csak átfogni. Gyakorlati kihatása e képnek az, hogy összhangba kerül a hivő evilági munkája és túlvilágba vetett hite, Krisztus, mint a „homo faber" példaképe áll előttünk. A technikai forradalom kezünkbe adja a jövő sorsát és erre a távlatra Teilhard óta keresztény hittel tekinthetünk. Hogy Teilhard kozmikus Krisztusa mégsem fedi ma már maradéktalanul a keresztény hivő Krisztus-képét s kiegészítésié vár, az (mint a dogmák Krisztusa esetében) itt sem az elmélet gyengéje, hanem a korszemlélet megváltozásának következménye. A fejlődés-hit optimizmusa nem lehet uralkodó látásmód az atomháborúk (egyáltalán, a háborúk) rémétől fenyegetett korban. A technikai haladás is könnyen visz- szájára — az ember ellen — fordulhat. Problémát jelent az is, hogy a népesség növekedésével szemben a szociális igazságosság fejlesztése sok országban visszamarad. Ezeknek a problémáknak az árnyékában szinte lehetetlen többé egyoldalúan világos színekkel megrajzolnunk hitünket, Krisztus-képünket. Talán éppen ezeknek az árnyoldalaknak szellemi vetülete az „Isten meghalt"-teológiák „agónia-Krisztusa"', amelyről még szólnunk kell. Transzcendentális krisztológia (Karl Rahner) Teilhardhoz hasonlóan Kari Rahnenteoló- giája is az egész lét — hangsúlyozottan pedig az emberi létezés — kulcskérdésének tartja a krisztológiát. De nem a közfelfogásban élő formájában újítja fel — az számára mítosznak tűnik —, hanem van Burenhez hasonlóan igazolni, verilikálni akarja: a transzcendentális módszer segítségével kívánja a mai ember létértéséhez közelhozni Krisztust. Rahner — van Burennel ellentétben — igenis a történelmi Jézus Krisztusról akar beszélni: Isten történelmi adottságok közt fejezte ki magát Krisztusban. Ebből a történelmi szemléletből következik az antropológiai jelleg. Rahner módszere nem csupán azt mutatja ki, hogy az ember képes a természetfölötti befogadására (potentia oboedientialis), hanem maga ez az élő transzcendencia, nyitottság Istenre. Ennek alapján Krisztus nemcsak az emberi elvárások beteljesítője (Szótér, megváltó), hanem az ember létlehetőségeinek tetőfoka. Ezért Rahner szerint a krisztológia nem más, mint az önmagát fölülmúló antropológia. Az antropológia viszont a krisztológia előfokozata, így a modern emberkép felhasználásával megnyílik az út a Krisztus-hit mitologizálástól mentes felépítésére, a kor empirikus hajlamának megfelelően. Rahner antropológiai teológiája (és krisztológiája) ma már vitathatatlan érték. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy míg a kalkedoni formula Rahner szerint a mito- logizálás veszélyét tartogatja, addig az ő iskolája — bírálói szerint — az ellenkező végletet mutatja: az igazolhatóság elve könnyen fiaskót mond, ha Krisztus valóságának kimondhatatlan titkára alkalmazzuk. Amikor például az embert úgy határozza meg, mint „aki Krisztus testvére lehet”, s mint aki „Isten külsővé-válásának lehetséges másléte” (Sacramentum Mundi I. 185), akkor megbontani látszik Krisztus megismételhetetlen egyszeriségének elvét. A „transzcendencia" szó is többértelműen szerepel teológiájában. Pontosabb elemzés deríthetné ki, hogy Krisztusra milyen értelemben alkalmazható ez a kategória: nemigen úgy, mint az időleges, az immanens ellentéte (hiszen ezzel történelmiségét tagadnánk), hanem csak mint a fogalmak- ba-rögzíthetőség, lehatároltság ellentéte. A végidö Krisztusa (Pannenberg) Az egyetemes perspektívát kereső krisz- tológiák közé sorolható (Tiefenbacher- Schilson szerint) W. Pannenberg Krisztus- modellje is. Történetszemléletének sajátsága, hogy a történelmet a vége felől próbálja megközelíteni. Szentírásmagyarázata is az apokaliptikus könyvekből indul ki, minden eseményt a végidő előjelének tekint. Krisztus történetének kulcsát is sorsa beteljesülésében: feltámadásában látja. Egyetemes szemléletének megfelelően viszont ezt a beteljesülést — az újszövetségi apokaliptikus könyvekhez híven — a világvége elővételezésének (prolepse, anticipatio) írja le. Történelemlátása így krisztocentrikus lesz. Pannenberg szerint Isten azt fejezi ki Jézusban (elsősorban feltámadásában), ami a végső történésben bomlik ki majd teljesen: hogy minden nép Istene. Ezért Krisztus Istennek egyedül hű kinyilatkozta- tója. Nem úgy kell elképzelnünk Krisztus megismerését — írja, hogy előbb tudjuk róla, hogy ő Isten, aztán még sok egyebet megtudunk róla, hanem azonnal, minden tettéből azt tudjuk meg Jézusról, hogy azonos Izrael Istenével. 101
