Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Isten szava és a modern exegézis
hozzá az egész emberiség történetét és a világ keletkezését, mint ahogy ezt megteszi a Teremtés könyvének első 10 fejezete. A szövetség keretében megtapasztalt hűségéről és közvetlenségéről lehet szerelmes verseken keresztül is beszélni, mint ahogyan látjuk az Énekek énekében. Vagy lehet dicsőíteni benne az erények jutalmazóját, mint azt elénk adja Jób vagy Tóbiás könyve. A régi embernek kevés eszköze van a szemléltetésre, ezért az elbeszélést igyekszik változatossá tenni. A szokatlan képek, a meglepő fordulatok legtöbbször csak az isteni beavatkozás nagyszerűségét jelképezik. Nem érzi szükségét annak sem, hogy megkülönböztesse a természetes és természetfölötti rendet, hiszen mindkettőnek Isten a szerzője. A vihart úgy írja le, mint Isten erejének megnyilatkozását, a természeti katasztrófát, mint Isten büntetését, az élet ütemét úgy, mint a gondviselés bizonyítékát. Máskor ellenben a kimondott csodákat is azzal a természetességgel mondja el, mintha közvetlen folyománya volna Isten ígéreteinek. A választott nép nem szívesen hallgatta azokat a fenyegetéseket, hogy Isten esetleg elveti őket bűneik miatt, — ezt a lehetőséget kellett Hózeás prófétának szemléltetnie a parázna feleséggel és a fattyú gyermekkel. Hasonlóképpen nem volt kedves gondolat számukra az sem, hogy Isten a pogány népeket is elvezeti az üdvösségre. Jónás próféta története ezt az igazságot szemlélteti: Isten mindenható, és keresztül viszi akaratát. A hivő embert nem az érdekelte, hogy valóságos történetet olvas, vagy prófétai képet, hanem az, hogy Isten megteheti azt is, ami lehetetlennek látszik. A szent könyvek keletkezésének tehát a sugalmazás mellett számos történeti és emberi oka is van, ezért az értelmezésüknél nem térhetünk ki a műfaj kérdése elől. A kinyilatkoztatott tanítás sok esetben nem függ attól, hogy az elbeszélést valóságos történetnek veszem-e, vagy csak szemléltető képnek. Jézus kijelentései Az Ószövetség időben és szellemben eléggé távol áll tőlünk, ezért ott könnyebben elfogadjuk a régi keleti ember módszerére vagy stílusára való hivatkozást. Az Újszövetség esetében azonban arra gondolunk, hogy az apostolok szem- és fültanúk voltak, tehát módjukban állt a szavakat és eseményeket eredeti valóságukban közvetíteni. Megszoktuk, hogy az igehirdetésben hitünk tartalmát, reményünk tárgyát és az erkölcsi követelményt Jézus kijelentéseiből vezetjük le. A teológiában pedig mint döntő érveket idézzük őket. A nyilvánvaló eltéréseket úgy magyaráztuk, hogy Jézus bizonyára többször is elmondta őket, s az evangélisták az ilyen változatokat jegyezték fel. De miért van az, hogy ugyanazt a jelenetet másféleképpen értelmezik? Senki sem tételezi föl pl. hogy a vízenjárás csodája ismétlődött. Mk 6,52-ben azt olvassuk, hogy amikor Jézus beszáll a csónakba, a tanítványok „nem tudnak hová lenni az ámulattól, még a kenyerek csodáját sem fogták fel, szívük még érzéketlen volt”. Mt 14,33 szerint „térdre hulltak előtte e szavakkal: Valóban Isten Fia vagy”. Az sem valószínű, hogy Péter vallomása ismétlődött. Mk 8,29 és Lk 9,20 csak ennyit hoz: Te vagy a Messiás. Mt 16,16-ban viszont Péter az Isten Fiának vallja Jézust, és ezért kapja a főségi ígéretet. Vagy nézzük az Eucharisztia rendelését. A szavak az utolsó vacsorán hangzottak el. Ez a szertartás lett az Egyház hivatalos áldozata, mégis ezeket a fontos szavakat eltérő változatban találjuk négy helyen. Bizonyos hasonlóság felismerhető Mk-Mt, továbbá Lk és Pál között. Az ősegyházban senkinek sem jutott eszébe, hogy az eltéréseket kiküszöbölje, mivel meg voltak győződve, hogy a szerzők saját katechétikai céljuknak megfelelően beszélnek. Márk a legrövidebb: Vegyétek, ez az én testem. A kehely fölött: Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontok. Máté itt hozzáfűzi: a bűnök, bocsánatára. Ők tehát visszanyúlnak a sinai szövetségkötéshez. Jézusnak a kereszten kiontott vére, amelyet most a bor színe alatt nyújt, emlékeztet az áldozati vérre, amellyel Mózes meghintette a népet. A két evangélista tehát nem a külső cselekmény leírásának pontosságára ügyel, hanem az Eucharisztia belső tartalmát érzékelteti. Jézus áldozata valósággá teszi azt, amit a régi áldozat jelképezett. Ezt a vért „sokakért" ontják ki, vagyis a pogányokért is, tehát benne van a megváltás egyetemessége. Lk és Pál a kenyérnél is az áldozati testre gondol: Ez az én testem, amelyet értetek adok. A kehely fölötti szavak Lukácsnál: Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontok. Pál itt elhagyja az „értetek kiontok" szót, ellenben közli a megünneplés parancsát: Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre (1 Kor 15,25). Ők tehát már nem visszafelé tekintenek, a sinai szövetségkötésre, hanem előre, az új szövetségre, 4
