Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - FÓRUM - A liturgia "szent csendje" - Szembefordulás a zsinattal?
Hóman szerint 1091-92-ben (Magyar Történet i. 293.), Győrffy György újabb kutatásai nyomán már I. Endre korában íródott a Gesta. (Bónis: István Király, 143.) Dinasztikus mű, a francia és olasz műveltség átültetése. Szent István szempontjából azért érdekes, mert egyoldalúan, sőt hamisan állította be jellemét. „A kegyes király” eszménye nála a mindent megbocsátó király, aki öregkorában síró, tehetetlen ember, és maga szökteti felesége bosszúja elől a királyi unokákat külföldre. Szent István jellemének eltorzulása a középkori irodalomban ennek a felfogásnak a gyümölcse. A Legendák (Kisebb Legenda, Hartwick) ezzel szemben megőrizték a történelmi hűséget és az Egyház ezt a felfogást követte. A történelmi kutatás alapján tehát így lehet röviden összeállítani az események menetét: Mihály (Géza testvére) fia Vászoly. Vászoly fiai Endre, Béla és Levente. Vászoly Imre halála után a trónra tör, jóllehet István őt akarta utódául megtenni. Ezért is engedte ki a nyitrai börtönből. Vászoly maga Pétert gondolta trónörökösnek. Négy főember támad a király ellen. Egyikük kíséreli meg az orgyilkosságot. (A pogány hagyományok maradékaképpen meg kell ölni az öreg királyt, hogy szelleme az utódba szállhasson.) A király észreveszi a merényletet, az orgyilkosnak megbocsát, de másnap szigorú ítéletet tart. A főbűnös Vászolyt a nyitrai ispánnal megvakíttatja (Sebős, Buda fia). A megvakíttatás akkoriban a királyi rokonok hazaárulásának büntetése volt. Az orosz, cseh, lengyel fejdelem saját fiát vakíttatja meg hasonló ok miatt. István büntetése — kora mércéjével — még enyhe, mert nem terjeszti ki az ártatlan gyermekekre a büntetést, csak idegenbe száműzi őket. Endre orosz, Béla lengyel keresztény felesége révén meg keresztel kedik, Levente pogány maradt. ügyeljünk tehát rá, hogy mindenkit a maga korában értékeljünk. István királyunknak enyhe ítélete inkább jószívű, irgalmas lelkülete mellett bizonyít. Dr. Fábián István Pécel A LITURGIA „SZENT CSENDJE" Többször szóba került közöttünk, hogy az új liturgiának a „szent csendre” vonatkozó része szinte teljesen elsikkad, alig van pap, aki megtartja. A legtöbb helyen egyáltalában tudomást sem vesznek róla. Mi, felsőgödi hívek, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kezdettől fogva megtartottuk, és így már gyakorlatból tudjuk, hogy milyen nagy lelki haszonnal jár. Ha egyszer komolyan hisszük, hogy az Ol- táriszentségben Jézus valósággal jelen van, akkora vele való bizalmas együttléthez, meghitt beszélgetéshez, saját magunk kitárásához igényeljük is ezt a csendet. Annyira megszerettük, hogy nagyon hiányzik, ha más helyeken ez nincs meg. Egyszerűen nem értjük, miért nem élnek vele. Valahogy az az érzésünk, hogy a „szent csend" mellőzése a belső, lelki élet hiányára mutat. A mai rohanó világban ez a kis csend a liturgia megújításának tán egyik legszerencsésebb gondolata, amit kellő felvilágosítással mindenütt meg kellene érteni, meg kellene szerettetni, és következetesen meg is kellene valósítani. Az új liturgia — talán éppen ennek érdekében is — a szentmisét lerövidítette, nem volna tehát szabad azt a legalább 2-3 percet sajnálni áldozás után a „szent csendre”. D. V. Felsőgöd Szembefordulás a zsinattal? A Diakoniat-Der Seelsorger nemzetközi gyakorlati-teológiai folyóirat 1971/4. számának szerkesztőségi vezércikke a zsinat szellemével való szembefordulással vádolja meg a római Kúriát. Amíg a második világháború után, majd a zsinat alatt az Egyház sokak számára a remény jele volt - írja —, addig az utóbbi időben egyre inkább hitelét veszíti. Ezt igazolja az Egyházból való kilépeseknek, a papi hivatás elhagyásának növekvő száma, vagy épp a templomlátogatók arányának csökkenése. A válság oka elsősorban az, hogy az egyházi vezetés nem vesz tudomást Isten népének igényeiről, s hogy ennek következtében egyre nő a feszültség, a szakadék a hierarchia és az Egyház többi tagjai közt. A vezércikk állításának igazolására felsorakoztatja az utóbbi időben kiadott egyházi megnyilatkozásokat. Azokat, amelyek szembenállnak a zsinat nyitott — az igényeket és a társadalmi-teológiai fejlődést figyelembevevő — szemléletével. Ismét legalista, rubricista szemlélet hatja át pl. a Liturgikus Konstitució végrehajtásáról kiadott 3. rendelkezést (1971. IX.. 5.); elfelejtkeznek Isten népének egyetemes felelősségéről (vö. a lelkipásztori tanácsokról kiadott rendelkezés: 1971. III. 12, vagy a Lex Fundamentalis tervezete); gyakran figyelmen kívül hagyják a mai élet vagy a teológia legújabb fejlődésének legalapvetőbb következményeit is (A „papi szolgálatról” kiadott tervezet: 1971. 5ó
