Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - FÓRUM - A liturgia "szent csendje" - Szembefordulás a zsinattal?
II. 15, α Ιαicizálásról szóló rendekezés: 1971. III. 12.). Bár a folyóirat e számának egyes tanulmányai kifejtik a vezércikkben érintett szempontokat, a következő szám újra visszatér a témára (1971/5, 346—352). F. Klostermann visszautasítja azt a véleményt, amely kifogásolja, hogy az előző szám nyilvánosan tárgyalta az egyházi rendelkezések hibáit, sőt egységesen elmarasztalta azokat. Hivatkozik XII. Piusz pápára, aki már 1950-ben kijelentette, hogy a gondolatszabadságnak és a szabad véleménynyilvánításnak nagy jelentősége van az Egyház életében; ezek hiányáért felelősek mind a pásztorok, mind a hívek. (AAS 42,1950,256). A nyilvános véleményalkotás az Egyházban végső soron a Lélek adományán alapul, amelynek az egész egyház részese; „A lelki ember (a keresztény) mindent elbírál . . (1 Kor 2,15; vő. 1 Jn 2,20). Klostermann a továbbiakban részletes elemzés és kritika tárgyává teszi a püspöki karoknak elküldött, pasztorális tanácsokról szóló tervezetet (1971. III. 12.). — A püspökök lelkipásztori feladatairól szóló zsinati rendelkezés szerint „nagyon kívánatos, hogy minden egyházmegyében létesüljön külön lelkipásztori tanács: élükön legyen maga a megyéspüspök, s külön erre a célra kiválasztott papok, szerzetesek és világiak legyenek a tagjai. Ennek a tanácsnak az lesz a feladata, hogy foglalkozzék a lelkipásztori munkát érintő kérdésekkel, azokat megtárgyalja, és mindebből gyakorlati következtetéseket vonjon le” (27. p.). E tanácsok a világ sok helyén meg is alakultak. A megyéspüspökök nem egy esetben döntési joggal is felruházták őket; ezek ismeretében mégis szétküldik az új tervezetet! Jellemző — hívja fel figyelmünket Klostermann — hogy az új szöveget megfogalmazó bizottság élén Carli püspök állt, aki a zsinaton kollegialitás ellenzésével vált ismertté. A szóban forgó tervezet szerint az egyházmegyei lelkipásztori tanács tagjait a püspök jelöli ki, — ha egyáltalán létre akarja hozni a tanácsot — és csak akkor hívja őket össze, amikor épp akarja (de nem köteles összehívni!). A tanácsnak azzal a témával lehet csak foglalkoznia, amit a püspök jónak lát. S ha a tanács átvizsgálta az eléje adott problémát, és véleményt nyilvánított, a pöspök szabad belátásától függ, hogy tartja-e magát annak elgondolásához, vagy azzal ellentétben cselekszik. — Vajon — teszi fel a kérdést Klostermann — ki az az intelligens ember, aki ilyen körülmények között értelmét látja a tanácsban való részvételnek? Vajon a mai emberrel el lehet-e fogadtatni a szellemi diktatúrát? A tervezet teológiai megokolásának ellentmondásosságára jellemző a következő. Szabályként megállapítja, hogy a tanács tagjait nem választják, hanem a püspök nevezi ki őket, majd így „következtet”: mivel a tanács véleménye — az előzőkből következően — nem képviseli az egyházmegye egészének véleményét, csak egyéni véleménynek tekintendő. — Az csak természetes, hogy ha a tagokat csak kinevezik, akkor nem képviselhetik a közvéleményt. De miért nem lehetne „képviselőket" választani?! — A teológiai szempontok között hangsúlyozza, hogy az Egyházban a hatalom nem a néptől származik, ezért a püspök nem köteles meghallgatni a tanács véleményét. — Kétségtelen, hogy az egyházi tekintély és hatalom nem a néptől ered, de nem is a hierar- hiától — válaszolja szerzőnk — hanem Krisztustól. Krisztus pedig felruházta Isten egész népét felelősséggel. — Az ilyen és hasonló érvek szembenállnak nemcsak a jelen kor szellemével, hanem a zsinat kollegiális szemléletével is. A 2. Vatikáni zsinat minden intézkedése azt a célt szolgálja, hogy Egyházunk a hitéletet élők egyháza legyen. Meg kell mutatnunk, hogy az Isten országa valóban bennünk és köztünk van. A megújult és magyar nyelven végzett istentisztelet kifejezi hitvallásunkat, egybetartozásunkat és alkalmat ad arra, hogy egymás példája nyomán a hitben megerősödjünk. Az eucharisztikus áldozat legyen számunkra az erőforrás, hogy a családban és a munkahelyen igazolhassuk: az Isten országa igazságosság, béke és öröm a Szentiélekben (Ro 14,17). Hitünket azzal tesszük rokonszenvessé, hogy megmutatjuk, hogy türelem, szolgálatkészség, igazságosság és lelkierő fakad belőle. A Magyar Püspöki Kar 1971. újévi szózatából 57
