Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gondolatok a mise szentírási szakaszaihoz Húsvétvasárnaptól Áldozócsütörtökig
Húsvét 6. vasárnapja (1 Pét 3,15-18; Jn 14,15-21) A VILÁG NEM KAPHATJA MEG A LELKET ... János evangélista az üdvrend sajátos adottságára hívja fel a figyelmet: a világ nem kaphatja meg a Lelket, mert nem ismeri. Már előbb szólt arról, hogy a Szentlélek addig nem jöhetett el, amíg Krisztus meg nem dicsőült (7,39). Csak ő küldhette el az Atyától. Az apostolok akkor kapják meg, amikor már kialakult bennük a hit a feltámadt Krisztusban. A bérmálás szentségét is csak azoknak szolgáltatták ki, akik már hittek, és felvették a keresztséget. Mindez érthető a Szentlélek eljövetelének céljából: az a feladata, hogy tanúskodjék Krisztus mellett, illetőleg, hogy az Egyház tanúskodását irányítsa, és hatékonnyá tegye (15,26). Ez magyarázza Péter viselkedését pünkösd napján: nem a Szentiélekről beszél, hanem a feltámadt Krisztusról. Viszont aki nem vállal ilyen feladatot, az a Szentlélek ajándékait sem kaphatja meg. Az ígéret úgy szól, hogy a Lélek „nálatok lesz, és bennetek marad”. Krisztus tehát minden időkre elküldte Egyházának. De minden kornak azzal a kötelezettséggel adja, hogy a feltámadt Krisztusról beszéljen, és belőle éljen. Pál apostol vitte bele az ősegyház gondolat- világába azt a kifejezést, hogy a feltámadt Krisztus a földi emberrel szemben az „égi ember”, az ő képét kell magunkra öltenünk (1 Kor 15,47). A Lélek azért jön, hogy lelki emberek legyünk, hogy azt keressük, ami odafent van. Nem úgy, hogy hátat fordítunk a földi kötelességeknek, hanem úgy, hogy Isten akaratát lássuk e kötelességekben. A Szentlélek új szellemiséget ad, hogy ne az ösztön és az önzés irányítsa életünket. Felfelé irányítja tekintetünket: azért jön, hogy atyánknak szólíthassuk Istent (Rám 8,16), s hogy átérezzük istengyermeki felelősségünket. Aki ezzel áll bele egyéni, családi és társadalmi kötelességeibe, abban a Lélek kifejti karizmatikus hatását, elsősorban a legnagyobb karizmának, a szeretetnek, a hatását (1 Kor 12,31). Ma sok szó esik a szekularizációról, vagyis arról, hogy az életfelfogás egészen evilági, profán lett. Az igazi bölcsesség, a jámborság és az Úr félelme kimondottan Szentlélek ajándéka. Ö pedig csak azoknak adja meg, akik egészen hisznek Krisztusban, és őt akarják követni. Áldozócsütörtök (Ef 1,17-23; Mt 28,16-20) ISTEN HATALMA Az ószövetségi nép hite abból táplálkozott, hogy időnként visszatekintettek Isten nagy tetteire, s azokból kiolvasták mindenhatóságát, leereszkedését, hűségét és irgalmát. Látták, hogy Isten beváltja ígéreteit, megtartja a szövetséget. .. Mi is csak Isten tetteiből ismerhetjük meg, hogy milyen akar lenni számunkra. Az apostol is visszatekint az üdvtörténet legnagyobb eseményeire, és ezt írja: Az Atya Krisztusban mutatta meg nagyszerűen erejét, amikor feltámasztotta a halálból, a mennyben jobbjára ültette s minden erő és hatalom fölé emelte (Ef 1,20). Krisztus feltámasztása és a mennyben való megdicsőítése az Atya „nagyszerű erejének” megnyilatkozása. Bizonyítékot kaptunk arról, hogy ő valóban Atya, mert felmagasztalta a Fiút, aki egészen engedelmes volt neki. Ö tehát tud jutalmazni. ígéreteit a halálon túl is beváltja. Sőt, örök javakkal csak ott jutalmazhat. Kimutatta, hogy elfogadta Krisztus engesztelését, feltárta előtte mint örök főpap előtt a mennyei szentélyt, hogy ott közbenjárónk legyen. Azóta minden imánkat így fejezzük be: Urunk, Jézus Krisztus által. Az Egyház liturgiájának is azért van értéke, mert ő viszi az Atya elé, amit itt a földön titokzatos teste bemutat. Krisztus úgy ment a mennybe, mint király és közvetítő, hogy helyet készítsen az Atya házában mindazoknak, akik beléje vetették bizalmukat. Ezért az apostoli tanítás feloldotta a halál borzalmát abban, hogy „az Úrral leszünk” (Fii 1,23; 1 Tesz 4,17). Végül a mennybemenetel igazolta azt is, hogy minden hatalmat megkapott az Atyától az égben és a földön. Ebben a tudatban teljesítjük missziós parancsát. A történelem igazi célja az, hogy Isten országát hordozza vajúdásában is. G. F. 4 Teológia 53
