Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: A húsvéti híradások történetisége
Amikor aztán az evangélisták beleszőtték evangéliumaikba az áthagyományozott elbeszéléseket, ők újra átdolgozták az anyagot. Vessünk egy pillantást az evangéliumok húsvéti elbeszéléseinek keletkezési folyamatára. A formatörténeti vizsgálat kimutatja, hogy a húsvéti híradások az evangéliumi „Jézus-hagyomány" kibontakozásának vonalán alakultak ki. Ez a „Jézus-hagyomány" a jeruzsálemi ősegyházban keletkezett, és magában foglalta Jézus szavait, az életéből vett események és tettek elbeszéléseit, a szenvedés-történetet és a húsvéti beszámolókat. Az igehirdetés eleinte Jézus szavait, példabeszédeit a kérügmatikus szükségletek szerint, összetűzés nélkül adta tovább. Hamarosan azonban gyűjtemények keletkeztek Jézus egyes példabeszédeiből és szavaiból, sőt nyilvános működésének fontosabb eseményeiből is. Ellentétben ezzel a keletkezési folyamattal összefüggően beszélték el Jézus szenvedés történetét. Ez az egész Jézus-hagyomány legősibb darabja: már nagyon régen szerves része volt az ősegyház húsvéti ünneplésének. Eredetileg Jézus kereszthalálának leírásával együtt szerepelt, nemsokára azonban hozzáfűzték Jézus sírba helyezésének és az üres sír megtalálásának részleteit is (vö. Márknál, mint a legrégibb ránk maradt evangéliumban, ahol a személyek eltérése igazolja az eerdeti különállást: 15,40; 15,47 és 16,1). A kérügmatikus szempontból stilizált angyal-szavak (Mk 16,6), melyek a Keresztrefeszített feltámadásáról adnak hírt, arra engednek következtetni, hogy e két sírelbeszélés alkotta a szenvedéstörténet húsvéti befejezését. Rövidesen azután a sírelbeszélésbe beleolvadt Jézusnak az asszonyok előtti megjelenés-története, két eltérő formában (Mt 28,9 kk és Jn 20,14-18), Jézusnak az apostolok előtti megjelenéseit hosszabb időn át csak az igehirdetés rövid hitformulái tartalmazták (1 Kor 15,5—7; Lk 24,34). Erre utal az a tény is, hogy az Egyház számára oly alapvető fontossággal bíró Péter előtti jelenés az egész Újszövetségben sehol sem tűnt fel elbeszélés formájában. A hagyomány egy későbbi fokán azután „elbeszélték” a tanítványok előtti megjelenéseket is. Eleinte ezek különállóan létező részlet-történetek voltak, még nem kapcsolódtak hozzá a szenvedés-, illetőleg a sírtörténethez. Ezt az összekapcsolást később hajtották csak végre, amikor ti. beillesztették Jézusnak a galileai megjelenésére vonatkozó utalását a szenvedéstörténetbe (Mk 14,28) és a sírelbeszélésbe (Mk 16,7). A Feltáma- dottnak Péter és a tizenegy előtti megjelenéseit azután ebben az „ötvözött" formában beszélték el. Ha az evangéliumok feltámadási elbeszéléseinek tartalmi sajátosságait nézzük, megállapíthatjuk, hogy az ősi kérügma nemcsak kifejezte a húsvéti hitet, hanem minduntalan hangsúlyozta azt is, hogy a Feltámadottban való hitért az apostolok kollektiv és individuális tapasztalata áll jót, mivel közvetlenül a szenvedés után találkoztak a Feltámadottal. Az apostoli Egyház nem szűnt meg az igehirdetést tényekkel is igazolni. Ugyanakkor megfogalmazásában az új lelkipásztori és missziós feladatnak akart megfelelni. A legrégibb szinoptikus és jánosi hagyományok szerint a következő események tartalmazták Jézus követőinek húsvéti tapasztalatát: A hét első napjának reggelén asszonyok indultak a sírhoz, köztük a magdalai Mária (vö. Mk 16,3; Jn 20,1). Mesz- sziről látják a sírtól eltávolított követ (Mk 16,5). Sietve visszafordulnak, és tudósítják az eseményről a tanítványokat, akiket éppen megtalálnak (Jn 20,2; Lk 24,9; Mt28,8). Erre a hírre néhányon - a hagyomány egyik külön variánsa szerint Péter és János — a sírhoz sietnek (Jn 20,2-10; Lk 24,12). Az asszonyokkal ellentétben ők belépnek a sírba, és megdöbbennek, mikor üresen találják. Az apostolok bizonytalanságát a jelenések szűntetik meg. E jelenések annyit jelentenek, hogy „látták és hallották” a Feltámadottat (Mt 13,16—17 párh. Csel 4,20). Legnagyobb a hasonlatosságuk a damaszkuszi Krisztus-jelenéssel (1 Kor 15,8). A megdicsőült Urat „újra felismerik” közösségben és egyénileg, és az Úr „küldetéssel” bízza meg őket (Mt 28,18—20; Jn 20,19—23; Csel 1,4—8). E jelenések időbeli tagolódása egyenetlen, és viszonylag hosszú időre oszlik el (a „40 napos” keret a régi paradózisban ismeretlen). Ameny- nyiben a szövegek helyeket neveznek meg, Galileában és Jeruzsálemben történtek. A későbbi igehirdetés konkrét szituációjában elmélyülő teológiai érzékkel magyarázták ezeket az eseményeket, mélyebben ragadták meg egyszersmind a támadásokkal és félremagyarázásokkal szemben is védelmükbe vették és alkalmazták a kor követelményeihez, a hallgatók mentalitásához. Mindezt elbeszélő módszerrel tették, amint ez akkoriban szokásos volt és elfogadott. A feltámadás hirdetésének aktualizálásából eredő vonások, bővítések beleolvadtak a megjelenésekről és az üres sírról szóló, ma is előttünk fekvő elbeszélésekbe, és meghatározták ezeknek struk34
