Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: A húsvéti híradások történetisége
Jézusnak az isteni transzcendencia szférájába, azaz egy egészen más létmódba való felemeltetését jelzik azok a hitformulák, amelyekben szó esik arról, hogy Jézus az „Úr” (Ro 10,9a), a „Messiás” (Mk 8,29), az „Isten Fia” (Ro 1,3 kk), aki „felment a dicsőségbe" (1 Tim 3,16). Más hitformulák Krisztus üdvözítő művét emelik ki, olyképpen, hogy kifejezetten is megemlítik: „Isten valóban (ontos) feltámasztotta Jézust halottaiból” (Lk 24,34; Ro 10,9b). A Jézus „a mi megigazulásunkért támadt fel” (Ro 4,25) formula pedig a feltámadás üdvtörténeti jelentőségét hangsúlyozza. Jézus keresztáldozatának az Isten részéről történő elfogadását és életének „túlvilági” beteljesítő mozzanatát, misztériumát az őskeresztény hit az akkori elképzelési mód szerint az „Atyához való felmenés” (Jn 13,1), a „felvétel”, a „dicsőséges feltámasztás”, a „felmagasztalás”, a „mennybemenetel” képekkel írja le. Az említett hitformulák mielőtt Pál leveleiben helyet kaptak volna már jóval előbb elterjedtek az Egyházban. Egyrészük a liturgiában (pl. a keresztségben) kapott szerepet kultikus énekként (1 Tim 3,16; Fii 2,6—11), másrészük a hitoktatás szolgálatában állott (1 Kor 15,3—7). Ebből pedig azt a fontos megállapítást kell leszűrnünk, hogy a legősibb húsvéti igehirdetésről tanúskodó szövegek nem a mai hírközlés vagy történetírás értelmében vett semleges tudósítások, hanem a feltámadás hite mellett elkötelezett őskeresztények hitvallásai. b) Csel-nek missziós beszédei (vö. Péter beszédei: 2,22—40; 3,12—26; 4,9—12; 5,30 -32; 10,39—43; Pál beszédei: 13,16-41; 17,22-31; 26,22 kk). Igaz ugyan, hogy a missziós beszédek jelenlegi irodalmi formájukat Lukácstól nyerték; ő azonban jól tudta, hogy a minden generáció számára érvényes krisztusi üzenetnek zsinórmértéke mindig az apostoli ősigehirdetés (Lk 1,3). Ezért egyáltalán nincs rá okunk, hogy e beszédeket ne tekintsük az ősegyházi igehirdetés tanúinak. A Csel beszédeiben világosan fel lehet ismerni, hogy a korai Krisztus-igehirdetésnek formális struktúrája két-tagú volt. A parallel helyek a következő antitetikus formát mutatják: „Megöltétek őt — Isten azonban feltámasztotta” (vö. Csel 4,10; 2,36; 3,13-15). A kéttagú séma első része eszerint azt fejezi ki, amit a zsidók követtek el a názáreti Jézus ellen, a második rész pedig azt hangsúlyozza, amit az Isten tett vele: ti. feltámasztotta őt. Ez a beszédmód már a legkorábbi időkben hitvallásszerű megfogalmazásnak (!) számított, sárról értesít, hogy az ősi igehirdetés legdöntőbb tételének Isten húsvéti tettét tartotta. c) Ősi múltra tekint vissza a feltámadásnak a jövendölésekből származó bizonysága. Különbséget kell tennünk Jézus jövendölései és az Ószövetség idevonatkozó jövendölései között. 1. Jézus jövendöléseit egyedül az evangéliumok jegyzik fel. Jézus háromszor jövendölt a „harmadik napon” történő feltámadásáról (Mk 8,3 par; 9,30 párh; 10,34 párh; vö. még Lk 24,6 kk és Mt 27,63). A tanítványok mégis tanácstalanok voltak az üres sír hírének hallatára. Beszél továbbá a Szentírás hitetlenségükről és kételyeikről is. Érthető ez azért, mivel az apostolok gondolatai elsődlegesen nem a feltámadásra irányultak. így Jézusnak csupán homályos sejtésekben, képekben és jelekben történő jövendölései csak utólag nyertek világosabb szövegezést az evangéliumokban, mégpedig a húsvéti esemény valóságának tudatosítása nyomán. 2. Az Ószövetség idevonatkozó jövendöléseiből származó bizonyság nagy szerepet játszott az apostoli és elsősorban a zsidók előtti igehirdetésben (Csel 2,31; 13,35; 26,22 kk; Lk 24,25.46; Jn 2,22; 1 Kor 15,4; 1 Pét 1,11). Mindazonáltal maga a Szentírás is hangsúlyozza (Lk 24,25-27.44—46; Jn 2,22), hogy a tanítványok csak húsvéti élményeiknek fényében és a Szentlélek vezetése alatt vonatkoztatták ezeket az ószövetségi helyeket az Úr feltámadására. II. A húsvéti hagyomány előrehaladott fejlődési fokának tanúi az evangéliumi híradások (Mk 16,1-8; Mt 28,1-20; Lk 24,1-53; Jn 20,1-19; valamint Csel 1,3-14; Jn 21,1—23; Mk 19,9-20). Való igaz, hogy e húsvéti híradásoknak hosszabb hagyománytörténete van. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy már 30-50 esztendő telt el a húsvéti esemény óta az evangéliumok keletkezéséig! Az elsősorban szájhagyománynyal történt továbbadás során kétségtelenül azokat az ősi történeti eseményeket bontják ki, és szövegezik meg, melyek ott álltak a hagyományképződés kezdetén. 3 Teológia 33
