Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A dialógus mint "fordítás"

tan is. Természetszerűleg magában hordja azonban korlátáit is. Azokat a határvonala­kat, amelyeket ez az irányzat szab maga elé, amikor csak az ember létkörére fordítja fi­gyelmét. Mint alapvetően antropológiai rendszer, új indításokat adhat — amint adott is — a kereszténység erkölcsi, lélekta­ni, szociológiai problémáinak értékeléséhez; sőt, a teológia egészének emberközpontú újrafogalmazásához is elsegített („antro­pológiai teológia”). Nem ad viszont közvet­lenül ontológiát. Egyetlen lehetőség marad csak erre: az extrapolálás, az ember létproblémájának kiszélesítése. Ez a lehetőség valósult meg Leslie Dewart rendszerében, aki mintegy az emberi ittlét mintájára gondolja el Istent is, akinek jelenléte, nem léte vagy nemléte a döntő kérdés. Dewart egyébként a lehető legélesebben fogalmazza meg a dehelleni- zálás követelményét is (7). Kérdés azonban, tud-e ez a „radikális teológia" (Dewart mellett Wicker, Nogar és mások) többet adni a tagadásnál, a merő lázadásnál? A dialógus nyelvének szerepét sem töltheti be, hiszen ugyanúgy idegen nyelv a marxizmus számára, mint pl. a neo- tomizmus. — Mégsem vitathatjuk el e kísér­letek érdemeit, s jogukat, hogy például szol­gáljanak más rendszerek átvételére. Az állító tagadás A másik irányzat, amelynek vonalán már szintén jelentős „fordításokat" tarthatunk számon, a transzcendentális módszer alkal­mazása. Látszólag nem mai, hanem tegna­pi nyelv ez, hiszen Kant kategóriáira épül. A modern teológusok azonban (mint éppen Rahner is) ötvözik egzisztencialista meglá­tásokkal, s így az antropológiai teológiában is jelentős szerepet kap. Ez az irányzat szer­vesebb átmenetet, s ezért szóhűbb fordítást jelent a skolasztika és a modern gondolko­dás között. Alapgondolata, hogy Isten kate­góriák fölötti, s hogy bennfoglaltan mégis állítja minden rész-ismeret és akarás, mint minden valóság előfeltételét. A transzcendentális módszerben jelentős a negativ elem. Ez hozza közel hozzá a He­gel behatását mutató úgynevezett dialekti­kus teológiákat (Kari Barthét és J. Altizerét) és a negatív teológiákat, így az „Isten meg­halt” elv teológusainak irányzatát (Bon- hoeffer, Robinson, Hamilton, Harvey Cox) (8). Ezek az iskolák árnyaltabb formában (mint Barth) csupán az apophasiát, a nyelv képtelenségét állítják (a transzcendens kife­jezésére), ugyanúgy, mint valamikor a gö­rög szentatyák. Kiélezettebb formában azt tartják, hogy Isten jelenléte eltűri, sőt egye­sek szerint meg is követeli azt, hogy mint in­tézményes vallás, a kereszténység kivesszen és hogy tudati-erkölcsi-egzisztenciális síkon maga az Isten-eszme is hatástalan legyen („meghaljon”). Ezek az (összefoglalóan) negatív teológia felé mutató áramlatok látszólag alkalmatla­nok arra a szerepre, hogy új nyelvet adja­nak, hiszen inkább tagadják a szóba fog­lalás lehetőségét. Valójában mégis dia­lógust kezdenek, mert tükrözik a modern em­ber élethelyzetét, s épp apofáziájukkal talál­nak valamilyen közös nevezőt az ateizmus­sal, bármely formájában vegyük is azt. így tűnhet ki, hogy a modern kor ateizmusa an­nak a transzcendenciának be nem vallott sóvárgása és rejtett állítása lehet, amelyet a pozitív teológiák oly magától érthetőnek tartanak (9). Ám ennek az irányzatnak kritikája ismét csak az lehet, hogy nem teljes nyelv — fő­leg nem ontológiai nyelv. Ugyanezt mond­hatnánk el — egyebek közt — a strukturaliz­musról, a pozitivizmusról vagy a fenomeno­lógiai iskolákról, s alkalmazhatóságukról. Nem adnak egész létet átfogó nyelvet. Dialógus a dialektikával Az egyetlen kortárs-gondolatrendszer, amely létmagyarázat igényével lép fel, a dialektikus materializmus. Igaz, egyúttal antropológiai rendszer is. Érthető tehát, hogy mindenekelőtt erkölcsi-szociális taní­tása (az általánosan vett „marxizmus”) ha­tott a keresztény gondolkodásra. Hatásának nyomai még a pápai enciklikákban és a zsi­nati határozatokban is felfedezhetők (10). Mind Nyugaton, mind Keleten a szociális eszme konkrét megvalósításában látják a keresztény-marxista dialógus lényegét. így alakultak ki az úgynevezett vallásos szocia­lizmus (11) vagy a politikai teológia (Metz) ágazatai Nyugaton, illetőleg a békemunka formái a szocialista országokban. Ez az a cselekvő dialógus, amiről bevezetőben szól­tunk (12). Mégsem állhatunk meg ennél a pontnál. A marxizmus ontológiai rendszer is. Az iga­zi dialógusnak e vonalon is ott kell kezdőd­nie, hogy a kereszténység megismeri magá­nak a marxizmus—leninizmusnak, mint dialaktikus materializmusnak kategóriáit és azok közül is átvesz olyanokat, amelyeket alkalmasnak ítél. Ettől a nyelvtanulástól so­kan mintha félnének. Pedig az arisztoteliz- mus vagy nemrég az egzisztencializmus is nemhivő („pogány”) filozófia volt, mégis al­kalmassá lett keresztény tartalmak hordozá­sára. Hasonló a lehetőség a marxizmust il­letően is. Nyilvánvaló, itt sem lesz szó teljes átvételről. Azt is tudjuk, ez a „fordítás” (vagy a teljes fordításnak ez a része) sem lesz 251

Next

/
Thumbnails
Contents