Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TÁVLATOK - Békekutatás és teológia
békekutatás közös munkájánál felhasználjuk. Az sem kétséges - vallja Engelhardt —, hogy a teológiának van mondanivalója a békekutatás konkrét munkájánál is. Van, ha olyan reális és az élet „tálalta” problémákhoz szól hozzá, melyek szervesen összefüggnek az emberrel és cselekvésével. Az emberrel, akinek közreműködése, negatív vagy pozitív munkája dönt háború és béke kérdésében, a konfliktusok rendezésénél. Érdekes és fontos észrevétel az is, hogy a teológusok olykor a „mérleg nyelvének”, a közvetítőnek szerepét is betölthetik. Az újságírók ma már — némi szarkazmussal - a „békekutatók háborújáról" is írnak; sajnos, nem is mindig alap nélkül. Ha ugyanis a szakemberek is rabjává válnának a népi, nyelvi, politikai tömbök szerinti hovatartozásuknak, félretéve a tudóshoz és tudományhoz illő objektivitást, — akkor a teológusok (feltéve, ha felül tudnak emelkedni az említett hibákon) valóban közvetítőként szerepelhetnek. Valódi teológiai feladatot látnak ugyanis el, ha rámutatnak, hogy a hitből élő, a hivő cselekedeteket végrehajtó ember nem olyan realista, aki a radikális változások érdekében — melyek a társadalmi és nemzetközi igazság helyreállítását célozzák — nem vállalná egyszersmind az akció veszélyességét is; ugyanakkor nem olyan utópista, aki az elérendő ideális állapot kedvéért lemondana a jelenben szükséges szívós munkáról, az apró lépések megtételéről. A hit az embert reménykedő realistává avatja, aki a ma elvégzendő feladatok teljesítésével a jövő szükséges változásait készíti elő s a radikálisan új, mert valóban békés és kiegyensúlyozott jövő felé vezeti saját társadalmát és az emberiséget. Mintha napjainkban is megismétlődnék az újszövetségi „jelenlévő” és „eljövendő" esz- katológiai szemlélet harmonikus összekapcsolása. A régi (ószövetségi) és új (evangéliumi) ígéretek ma fokozottan mutatnak oly világ felé, melyben az ember igazságosságban és békében mondhat szeretetben fogant igent a Jézus Krisztusban testvérré lett minden ember felé. Jézus ma is egyazon asztalához hív mindenkit, — vámost, bűnöst, utcalányt, szamaritánust és a törvényt alig ismerő, tanulatlan tömeget, a mának nyelvén szólva: foglalkozásra, származásra, fajra, stb. való tekintet nélkül minden embert —, hogy már ma ízleljék meg az eljövendő közös asztalnak testvériségét és békéjét. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a kritikus evangéliumi kérdés ma így hangzik: valóban olyan „asztal terítésénél” fáradozik-e az emberiség, melyhez mindenki meghívást nyer, — még akkor is, ha más néphez, fajhoz tartozik, sőt, ha ellenfél? A hivő embernek és a hit tolmácsolójának, a teológiának feladata, hogy e kérdést a reménykedő realizmus szellemében válaszolja meg, hogy a közös újrakezdésbe és kiengesztelődésbe vetett hitről és munkáról szóljon. E reményt még akkor és ott sem szabad feladni, ahol a frontok ideig- óráig megmerevednek, ahol megkeményítik a szíveket. Még az ilyen esetekben is — minden hivő atyjának, Abrahámnak példája nyomán - remélni kell a remény ellenében. Oly reménységgel, mely nem téved el az utópisztikus vágyálmok világában, mely nem adja fel cselekvésre felszólító realizmusát, mely — akárcsak a hit - az akcióban válik életformáló valósággá. A békekutatás és a teológia nem elvont tudományterületek s mindkettő a béketeremtő praxisban találkozik, egymást ösztönzi és kritikus kontrollfunkciójával készíti elő az emberiség családját a közös asztalnál elfogyasztandó s az igazságosság elvei szerint egyenlő mértékben elosztott „lakomához”. Természetesen a keresztény teológia képviselőinek nyilvános lelkiismeretvizsgálatot is kell tartaniuk. Nem kétséges ugyanis, állapítja meg Paulus G. Wacker a „Theologie und Glaube" hasábjain közzétett nagy tanulmányában (Theologie der Revolution — Theologie des Friedens — Mögliche Alternative? 1972. 263-302), hogy századunk két világháborúja „keresztény népek között” zajlott le, ezzel mintegy a kereszténység csődjét dokumentálva. Ma már aligha akadhat bárki is, aki vallaná, hogy az egyháznak továbbra is feladata marad, hogy fegyvereket áldjon meg, hogy „tábori bíboros” működését nézze el Vietnámban. Ezzel szemben kötelessége, hogy aktív részt vállaljon a népek kiengeszte- lődésének megteremtésénél, a testvériség kialakításánál. Nem véletlen ezért, hogy még napjaink ökumenikus törekvései számára is épp annak megfontolása adott erőteljes impulzust, hogy a béke megteremtésének előkészítése a keresztények közös feladata. Nem nélkülözhető tehát, hogy a keresztény teológusok még alaposabban dolgozzák ki a béke teológiáját s rámutassanak azokra a konkrét feladatokra, melyek végzése során a békére való nevelés megvalósítható. Számos katolikus és protestáns szerző végzett már e téren komoly munkát. Utalhatunk itt pl. H. Hillbrand alapos tanulmányára (Diako- nia, 1970. 391—400), vagy a Wacker által is idézett Η. V. Mentig tíz tézisére (in: D. Emeis: Zum Frieden erziehen, 1968, 224—226), melyek között olyan szempontok szerepelnek, mint pl. a pszichikai erőszak alkalmazásának mellőzése már a gyermekkorban; a háború szörnyűségeinek bemutatása; az „igazságtalan béke” iránti ellenszenv felkeltése; a politikai nevelés szükségessége; a világ átalakítására, de mindenek előtt önmagunk megváltoztatására való nevelés; az elnyomottak megsegítésének hangoztatása; a fejlődésben 238
