Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TÁVLATOK - Békekutatás és teológia
jük a kérdést: ναη-e, lehetséges-e reális kapcsolat a két tudományág és munkaterület között? (Wort und Antwort, 1971. 161—167). Ha úgy tekintünk a teológiára, mint „Istenről szóló tudományra”, melynek tárgya a „felfoghatatlan és megtapasztalhatatlan” Isten, a békekutatásra pedig, mint a béke fenntartására és helyreállítására irányuló tudományos törekvésre, — akkor vajmi kevés alapot találunk a két tudomány összekapcsolására. Istennel ugyanis a tapasztalható világban nem találkozunk, a béke pedig — teljes értelmében, azaz, mint pozitív béke, mely több, mint a háború távolléte — szintén történeti tapasztalásunkon kívül esik. Tudjuk ugyanis, hogy földünkön — ha olykor nem is volt háború — a konfliktushelyzetek mindig jelen voltak és hatottak. Ezért kézenfekvőnek tűnik a megállapítás: a teológia és a békekutatás nem egyéb tehát, mint életidegen spekuláció. Mégsem így áll a dolog! A teológia ugyan valóban Istenről beszél, de nem a világtól távolálló, azt önmagára hagyó, „trónusán ülő” Istenről, nem is annak színtelen „fogalmáról", hanem arról az élő Istenről, akit „érdekelt” az ember és aki felé Fiában, Jézus Krisztusban örökérvényű és feltétlen „Igen"- jével fordult (vö. 2 Kor 1,19). Ez a Jézus Isten fiainak nevezi mindazokat, akik békét hoznak közénk (vö. Mt 5,9). — Ami pedig a békekutatást illeti, az valójában nem a múltnak, hanem a dinamikus jelennek a tudománya; munkáját oly cél szolgálatában fejti ki, amely megvalósítható módon áll előttünk. Célja elérésében - a béke megteremtése és fenntartása — mozgósítja a tapasztalati tudományokat s „oly tényeket vizsgál, melyek fenyegetik és sértik a békét világunkban; kutatja továbbá, hogy miként lehet megteremteni és fenntartani a béke feltételeit és ezen felül oly eljárásmódok és modellek kidolgozásán fáradozik, melyek a konfliktusok békés feloldásához vezetnek" (Deutsche Gesellschaft für Friedens- und Konfliktforschung, DGFK-In- formation, 1971, 21). P. Engelhardt ezek előrebocsátása után felteszi a kérdést: felajánlhatja-e a teológia szolgálatait — a tények és célok ismeretében — a békekutatás számára? Kialakítható-e a termékeny együttműködés a két tudomány- terület között? A válasz feltétlen igen, mivel ezzel a teológia annak a kötelezettségnek szolgálatában áll és marad, mely saját tudományának módszerével és eszközeivel Jézus univerzális érvényű békéjét minél szélesebb körben kívánja hirdetni és megvalósításhoz segíteni. Sajnos, folytatja, a békekutatók nem lelkesednek egyértelműen ezért az ajánlatért. Hogy miért? - azt Engelhardt, komoly önkritikával „hazafelé”, igyekszik néhány adattal megvilágítani. A kanadai kutató intézet így foglalta össze 1965-ben felmérésének vonatkozó eredményeit: „A vallási dogmatizmus párosul a konvencionális fegyverkezésre való készséggel, rokonszenvez az atomfegyverkezés kiterjesztésével (vagy legalábbis nincsenek ezzel kapcsolatban aggályai) és bizalmatlan a koegzisztencia politikájával szemben”. A szóbanforgó „dogmatizmus" képviselői között a felmérés első helyen a katolikus és evangélikus „fundamentalistákat” tartja nyilván (kik „szószerint” kívánják értelmezni a Bibliát). Arra is fényt derítettek, hogy az ún. tradicionalista szemléletű egyháztagok a háború és béke problémáját kizárólag a politikusok és kormányok hatáskörébe sorolták, továbbá, hogy ugyanezek szerint van jogos atomháború. A legmegdöbbentőbb talán az, hogy e csoport tagjai úgy vélik, hogy mindazok, akik a béke ügyét szolgálják — hacsak nem kötelességszerűen végzik ezt a munkát (a politikusok), akarva bár vagy nem akarva, az ellenség eszközei.— Hasonló, olykor még megdöbbentőbb adatokat szolgáltattak a Norvégiában és az Egyesült Államokban végzett felmérések. Az NSZK-ban végzett békekutatások pedig egyértelműen igazolták, hogy a „merev dogmatikus" beállítottságnak szükségszerű velejárója a „barát-ellenség-gondolkodásmód”, legyen bár „dogmatikus” beállítottságú keresztényekről vagy marxistákról szu. P. Engelhardt — minden bizonnyal saját társadalmi környezetét tartva szem előtt — rámutat, hogy az a békekutatás, mely csupán a „negatív békét” (a háború elkerülése) tartja szem előtt, arra az elvi megállapításra épít, hogy a fennálló társadalmi rendet, bár olykor reformálni kell, de feltétlenül meg kell védeni. A „kritikus0 békekutatás viszont, mely a pozitív békét szolgálja, abból indul ki, hogy a fennálló társadalmi rend a szociális igazságosság szellemében végrehajtott változásokat igényli. Egyházi-teológiai vonatkozásban is hasonló a helyzet. Akik a tapasztalható fejlődést veszedelmesnek ítélik, nem akarnak voltaképp mást, mint csakis a régi értékek fenntartását; akik viszont pozitívan értékelik az emberi emancipáció és fejlődés folyamatát, egyszersmind jól „érzékelik" az összefüggést a változások és az evangélium felszabadító üzenete között és épp ezt a dinamikus ösztönzést kívánják.a béke fenntartásánál is igénybe venni. Ezeknek az alapbeállítottságoknak elemzése ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a béke biztosítása körül végzett politikai-politológiai fáradozás és a kibontakoztatásra váró emberi-közösségi értékeknek teológiai felülvizsgálása szövetségesként tömörítheti korunk világi és egyházi tudományosságának képviselőit. Természetesen itt tág tér nyílik arra is, hogy napjaink „politikus teológiájának" és a „forradalom teológiájának" a béke és igazságosság érdekében kifejtett erőfeszítését megfelelően értékeljük s szolid eredményeiket a 237
