Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bodrog Miklós: Egyházi önismeret és konkrét szolgálat
használhatóság! Ezen innen csak szalonapostolok, széplelkű idealisták, vagy beszáradt konzerv-mózesek vannak. A sorrend elengedhetetlenül fontos: előbb ki a gerendával a saját szemből, s aztán lássak hozzá (tapintatot, szinte műgondot feltételez ez a jézusi szó) a szálka eltávolításához felebarátom szeméből. Személyes megújulással kezdődhet csak a közösségi! Ha ezt szem elől veszítjük, hamis kollektivizmusba bújunk egyéni felelősségünk elől. Bármilyen csoport — például vallás, felekezet — tagjaiként felelősek vagyunk annak önismereti szintjéért, viszont a „kollektív szálka" kivételéhez csak annyiban járulhatunk hozzá, amennyiben önmagunknál folyamatosan végezzük ezt a kényes-kínos műveletet. Enélkül inkább csak fölösleges fájdalmakat okozunk, terápiás eredmény nélkül. Ugyanez érvényes az egyház, a keresztyének egyetemességére. Nyilván sokrétű az ökumenizmus problémája; itt csak A. Hosier, a vatikáni egységtitkárság protestáns ügyosztályának volt titkára írására — „Róma becsukja ablakait" — s Prőhle professzor ahhoz fűzött megjegyzéseire utalnék (Lelkipásztor, 1972. július). A szerteágazó kérdéskomplexumban azonban bizonyára hamarabb tájékozódunk, ha az önismeret felelősségének erővonalát első renden az egyéntől a közösség felé vonjuk meg, a kisebb közösségektől pedig a a nagyobbak felé. Az önismeret diakóniai beágyazottsága Nem pusztán intellektuális jellegű ugyanis az önismeret. Ahogy a Bibliában az ismerni fogalma közel áll az egzisztenciális vállaláshoz s a létközösség konzekvens gyakorlásához, úgy az önismeret is jelent egyfajta ön-eltogadást, sorsvállalást, igent lényünk egészére, adott valóságára. Alázatos tudomásulvétele ez tökéletlenségünknek, korlátozottságunknak, tudat alatti világunk kiszámíthatatlan örvényeinek, „árnyékunknak”, melyet még részletekben is oly nehéz elfogadnunk, pedig épp ezzel tesszük ellenőrizhetetlenné. Ez az ön-elfogadás lemondás sajátmagunk fölösleges gyötréséről, ez Isten irgalmas szeretetének komolyan vétele: ha Ű elfogadott, hogy jövök én ahhoz, hogy önmagamat ne fogadjam el? Ez az ön-vállalás szolgálat: diakónia. Olyan, mint amikor eszem, hogy éljek, hogy szolgálhassak. Igent mondok Jézus Krisztus igenjére. Ebből az egész lényemmel visszhangzott igenből hullámzónak elő azok a koncentrikus igenek, melyek kapcsolat- és funkcióképességre hangolnak a Te, a Mi, a Ti és az Ők iránt. Ezért diakóniai beágyazottságú a helyes önismeret, mint ahogy „Az egyház életformája: a diakónia" (Káldy Zoltán: Új úton. Budapest, 1970. 147 kk.). Mindenekelőtt depresz- szív hajlamú, vagy egy-egy gyengéjükkel különösen sokat vesződő embereknek nagy felszabadulás ez: mert Istentől bátorítottan szeretni magadat, ismert és ismeretlen nyomorúságaiddal együtt, hiszen pont ez dob be a szolgálat felszabadító sodrába az egyház, a társadalom, a világ táguló köreiben, s ugyanezen az úton, „retúrjeggyel" jön majd a visszahullámzó áldás, ha merjük „kenyerünket a víz színére vetni” (Préd 11,1). Kisebb és nagyobb közösségeinkben így gyógyulhatunk a meddő tépelődés, vagy legyintge- tés, befelé is destruktív életstílusából, a passzív kritizálásból, mely nem ébred tudatára, hogy az embertársi, cselekvő életforma helyett kritizál, s a „gonosz világ" címére szétküldött mérges nyilai saját elintézetlen problémáiról tanúskodnak. Egyházinak kell lennie ön-ismeretünknek: egyrészt mert Krisztustól megszólítottként éljük át simul iustus et peccator mivoltunkat, de a többi megszólítottal együtt, közéjük beágyazva, rendeltetéssel, másrészt épp ez a rendeltetés serkent az ön- és sors-elfogadás krisztusi töltésű valósággá élésére, természetesen közösségi szinten is. Valahogy úgy, ahogyan az öttusa-versenyző, ha a kisorsolt lovat megkapta, szeretnie kell azt, különben csak idegesíti; a terepen sem fanyalognia kell, hanem lovagolnia, meg futnia, s amennyire belső követelmény számára, hogy „ez van, ezt kell szeretni", (ugyan mi mást kellene?!) annyira viszonylik egészségesen a valósághoz, önismeretünk s vele járó elkötelezettségünk azonban ökumenikus jellegű is, abban az eredeti értelemben, hegy Istennek az oikumené, a teljes lakott föld iránti szeretetének jegyében fogant. Az egyház „külső" dialógusáról, kifelé-fordulásáról alighanem csak fenntartással lehet beszélni. Egyrészt azok a gondolkodási és magatartási formák, amelyekkel „kint" találkozunk, elfojtott, vagy módosult formában esetleg „bent” is föllelhelők, persze tudattalanul, vagy csak alig érzékelten, másrészt a „kint" tapasztaltak akárhányszor okulásunkra szolgálhatnak, (néha megszégyenülésünkre,) mert olyan teremtettségbeli ajándékok aktivizálódását mutatják, amelyek valóságát hamarabb lehetett volna elvárni a tudatos hit embe eitől. Mindehhez járul, hogy a hit, illetve a teljesen immanens alapokon nyugvó szekularitás elmoshatatlan és eljelen- tékteleníthetetlen határvonalán kívül (s nem lenne könnyű megmondani, hogy attól mennyire függően) mind erősebb korturokkal válik láthatóvá egy olyan felelős magatartási modell, amely az átfogó egységek felel közelíti meg a kisebbeket; világméretekben gondolkozik tehát, s nem éri be jámbor óhajok hangoztatásával, hanem belátható időn belül változtatni akar a legkirívóbb igazságtalanságokon. Ezt keresztény alapról a hit engedelmességének, következetes 234
