Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bodrog Miklós: Egyházi önismeret és konkrét szolgálat
könyörületnek nevezném. Mustármagból fává nőtt már a felelősség horizontja is, és az irgalmas szamaritánus a világ népeinek országútján lel vizsgafeladatra. Nem olyan rég mondta egy előadásában D. Dr. Renate Riemeck, hogy elég komplikált ugyan a nemzetközi helyzet, de ha az osztályharc szemszögéből nézzük, egycsapásra egyszerűbbé válik (Vö.: Theol. Szemle, 1971, 342. o.). Lehet, hogy ennek a kemény, világnagyságú ténynek mérlegbe dobása megbillenti lelki egyensúlyunkat — billentse is meg! — de alighanem igen sok függ attól, hogy meg akarjuk-e emészteni, szivünkre és vállunkra venni ezt a megkerülhetetlen alapproblémát. Az egyház „kifelé" forduló dialógusában az első és utolsó szó bizonyára a felelős cselekvésé az emberiség nagy kérdéseiben! Konkrét szolgálat kell „Lelkizni" könnyű, Jakab apostol a megmondhatója (2,16). De a „lelkizés" (= ha a tett elől „felfelé" menekülünk) alibi is. Hiányjelenség. Nem is akármilyen. Mert a lélektelenségnek sokféle tigris-őszinteségű, vagy burkolt formája lehet, de a legraffináltabb, ha önnön ellentétének mutatkozik: túláradó lelkiségnek. Az idült lelkiző már ki sem látszik önigazságának hermetikusan záró falai mögül. Vagyis más képpel élve: minél túlfűtöttebb üvegházi beltenyészetet hoz létre, annál hamarabb öregszenek rá a palántái. De úgysem akarja őket kitelepíteni, hiszen öncél az egész, alibi, önámítás, élet-utánzat! Valóban mély és te terős lelkiség elkelne ma is „minden mennyiségben”. Bizonyságul hadd említsem Wilhelm Bitter: Der Verlust der Seele c. megdöbbentő könyvét (Herder, 1969). Akiben az emberek hiteles, hordképes lelkiségre találnak, és persze eligazítani képes tudásra is, az aligha unatkozik. A Wege zum Menschen című folyóirat (Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen) alig győzi az ilyen jellegű kérdések megtárgyalását. Engem személy szerint évek óta izgalomban tart és tevékenységre is serkent persze az a nagy kérdés, hogy a lelkipásztorok egyáltalán értenek-e a lélekhez pszichológiai szempontból? Van-e komolyabb fogalmunk a személyiség-torzulás lehetséges okairól, házassági problémák lélektani alapjáról, vagy egyáltalán saját speciális beállítottságbeli gyöngénkről, mely felfedezetlenül megmérgezheti körülöttünk a levegőt? Tudjuk-e, hogy kell lélektanilag helyesen prédikálni egy adott textusról, s hogy nem egyszer joggal beszélnek ekkléziogén neurózisról, melynek oka tipikusan valamilyen egyházi hamis beállítottság? Eleven igehirdetés Nem akarok egy téma mániákusa lenni. Szó sincs arról, mintha mindent várhatnánk pl. a mélylélektantól — de hogy ezt egyre kevésbé nélkülözhetjük, az aligha kétséges. 1970/71 téli félévét Zürichben töltöttem az Egyházak Világtanácsa ösztöndíjával s a C. G. lung — Institut előadásain és eszmecseréiben vehettem részt, nem egy római katolikus, illetve protestáns kollégával együtt. Aztán Lausanne-ban vehettem észre, hogy az ottani (és például a genfi) református teológián rendszeres mélylélektani képzést kapnak a hallgatók. Volna nekünk is „felfejlődnivalónk” — persze sok más téren is: szociológia, szociálpszichológia, hogy csak ezeket az „ikreket” említsem; a többit ki győzné felsorolni? Egyre szükségesebb, hogy minden lelkész legalább egy valamihez jól értsen, ami hathatósan belesegít szolgálatába, s annak nem is kell „szigorúan" teológiai szaknak lennie, csak diakóniaian alkalmazzuk, önzetlenül szolgálva minél szélesebb körök javára. Főként az igehirdetésben. Bajos lenne pár sorban kis homi- letikát tömöríteni, de valami mégis ide kívánkozik. Végképp lejárt a fellengzős szónoklatok ideje. Nem lesz, aki megmosolyogja. Ágáló gesztikulálós, barokkos szócifrázás, avagy elömlő lelki lírázás, mely langyos mézként csorog le a szószékről — ugyan mit ér? Nem mintha a száraz értekezés-érvelés többre vinne. Tanúskodás kell, a szolidaritás kontextusában. Nem a Sinai hegy magasából prédikálunk a misera plebsnek, hanem azonos, embertársi szintről, a testvérnek, akinek a miénkhez hasonló, vagy attól elütő problémái lehetnek, sőt vannak, s akit tényleges helyzetében kell eltalálnunk az Evangélium felszabadító szavával, hogy megtalálja „diakóniai munkahelyét” az életben, vagyis azt az életformát, amelyben Isten megragadott gyermekeként funkcióra lel a közösség vérkeringésében és ezáltal él, mondhatnám hitből él, mert a hit hűség is, kézzelfogható, gyakorlati hűség. A mesterkéletlen, hiteles tanúságtételnek természetesen korántsem egyedüli lehetősége a prédikálás. Igazi lelkigondozók kellenek, akik szolgáló életstílusra mozgósítanak. Jézus elkötelező szóval nevezte övéit a föld sójának és a világ világosságának. Ezzel hív ki bennünket kényelmes beidegződéseinkből, titkos szorongásainkból, kegyes renyheségünkből aktív önismeretre, konkrét szolgálatra. Nem kisebb szó ez, mint amikor ezt mondta: „Lázár,, jöjj ki”!
